Billy Idol, a szőkített hajú rockikon újra Budapestre látogatott. A végül júniusról szeptemberre átrakott turné időzítése még akár jó is lehetett volna, hiszen többen is mondták nekem, hogy még jöhet a vénasszonyok nyara ilyenkor, de sajnos ez elmaradt. Viszont a koncert a kellemetlen időjárás ellenére is tüzes volt.
A menyasszonyod beteg, az egyik jó barátod faterja éppen ki tudja meddig húzza még a kórházi ágyon és pluszban esik is, mintha muszáj lenne. Ilyen hangulatban futottam neki Billy Idol legújabb budapesti koncertjének, ami fogalmazzunk úgy, nem egy kiemelkedően jó ómen a felhőtlen szórakozásra. Felhőtlen... Felhőből jutott gazdagon...
A 'Parkba becsekkolást követően gyorsan befutottam egy fedett pontra, ahonnan ki sem szedtem magam egészen az esemény végéig, ami egyszerre volt jó és rossz: jó, mert nem áztam, márpedig voltak igen intenzív pillanatok; rossz, mert mint ahogy ilyenkor szokásos, hiába vagy 186 magas, az összes 200 centi feletti arc eléd áll be (és akkor még a nálam alacsonyabbak látási viszonyairól nem is beszéltünk). Sebaj, ahogy írtam is, kicsit meg voltam rottyanva, plusz vannak nálam nagyobb Billy Idol fanok, menjenek ők előre.
A The Foxies körülbelül három perc késéssel lépett a deszkákra és bele is vágott a buliba. A kvartett felállású, énekesnővel (énekeslánnyal?) kiálló zenekar azt a jó értelemben vett bulis partyrockot tolja, amire nem lehet nem megmozdítani a hátsódat. Persze, nyilván a színpadon melegebb van, mégsem értettem, amikor az engem a fiatal Gwen Stefanira emlékeztető Julia Lauren levette a mellkasán összekötött ingjét és melltartóban tolta tovább. Hát hiába a fel-alá mogzás, ugrálás, megfázol, csillagom! De legalább jutott némi cici a kivetítőkre a férfiszemek felébresztésére, haha! Komolyra fordítva a szót: baromi jól tolták, még akkor is, ha a gitárok néha el-eltűntek az esőben. Értelemszerűen jobb idő esetén az akkor még igencsak az esőkabát védelmét élvező közönség jobban beindult volna, de erről sem a helyszín, de főleg nem a zenekar nem tehetett. Szereztek új követőket, rajongókat? Biztos vagyok benne! Ha rajtuk múlik, biztosan nem ez lesz az első és egyetlen európai turnéjuk. Szerintem nagyon rajtunk, a közönségen sem fog.
Billy Idol a meghirdetetthez képest kicsit csúszott színpadra lépése előtt folyamatosan csendesedett az égi áldás, mire felcsattogtak a Dancing With Myselffel, már teljesen tűrhető volt a csapadékmennyiség. Ez is valami, nem? Végre lekerültek a kapucnik, kicsit lehetett mozgolódni, ténylegesen élvezni az estét. Egyik kollégám azt mondta, hogy ő, mint erősen színpadi ember és sokat látott gitáros, kimondottan Steve Stevens miatt megy a koncertre. Nos igen, már miatta megérte! Habár a ráncok már azért egyre inkább képviseltetik magukat az arcán, a láthatóan örökifjú húrmágus Idol mellett a zenekar második frontembere. No persze ő nagyrészt ott is volt a szőke rockisten szólózenekarában, szóval volt is mivel kiérdemelni ezt az extra figyelmet. Olyan könnyedséggel szállította a szólókat, hogy öröm volt nézni, szavak nélkül is úgy kommunikált a közönséggel, mint kevesen. Persze, hogy az elmaradhatatlan, általa jegyzett Top Gun főcímzene is megidézésre került. Nem tudom, hányunknak ugrott ez be, de igen, azért került be a szettbe, mert az ő ujjai alól való az a nagyon jól ismert hangsor (a Stairway To Heaven megidézését annyira nem értem, de jókor, jó helyen lett elsütve).
Idol mester sorra hozta a jól ismert sorokat és habár kopogat a hangja, azért szórakoztatni nagyon tud még! Habár a felkonfokat sokszor igen elmotyogta, azért lehetett látni rajta, hogy élvezni a koncertet. Volt is mit, hiszen a rutinból kizökkentve magukat a régi klasszikusok mellett a két legutóbbi EP néhány dala, a friss The Cage és Running From The Ghost és a tavalyi Bitter Taste is bekerült a sorba. Szerintem nagyon frankón simulnak a többi, már ezerszer játszott szám közé, talán pont az újdonság ereje miatt, de kicsivel jobban is élvezték, mint az örök klasszikusokat.
Persze, hogy voltak klasszikusok, hiszen nem mehet le Billy Idol koncert a már említett Dancing With Myself, az Eyes Without a Face, a normál szettet záró, a frontember kedvenceként bemutatott (nem csak az övé) Rebel Yell (persze, hogy ekkor robbant fel igazán a közönség), vagy a ráadás zárásaként előkapott White Wedding nélkül. Egyértelmű, hogy ezekre mozdul meg jobban mindenki, azt is el tudom képzelni, hogy többen kimondottan ezek miatt a nóták miatt érkeztek erre a bulira. Meg tudom érteni, rockzenei örökzöldekről beszélünk. A koncert végére azt vettem észre, hogy "kint tudtam hagyni a valóságot" és a bevezetőben említett problémákról is picit le tudtam kapcsolni, talán kicsit fel is töltött a buli, szóval frankón megérte! Kíváncsi lettem volna, hogy ha az eredeti, júniusi időben kerül sorra ez a buli és süt a nap, vajon mennyiben lett volna másabb az egész. De sajnos ilyen esetben sincs "ha", ebből az energiabombából kellett gazdálkodni.
Háromnegyed tíz után kevéssel vissza kellett lépni a megszokott valóságba, rocksztárok helyett a villamosra felszállva az odafelé a villamosra velem együtt felszálló hajléktalan jutott. Ez az igazi Budapest! Majd a precízen érkező, majd persze végül közel húsz perces késéssel hazaérkező vonattal egy fél napra magam mögött hagytam a fővárost. Aztán hétfő és indul az újabb hét... De ez a koncert most velem marad egy ideig! Köszönöm!
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photograpic.hu
