A nagy Világvégének köszönhetően mostanában igen combos összeállításban indulnak útnak a zenekarok, kevesen merik megkockáztatni, hogy kicsi, vagy egyáltalán egy közepes név kerüljön egy-egy turné névsorába. Ez bizonyos szempontból igen örvendetes, hiszen nincs olyan, hogy ne lenne érdekes egy előzenekar (nekem mindig azok, ha nem ismerem őket is), egyszerűen a nulladik perctől ott kell lenni. Ilyen volt a Crowbar, a Sacred Reich és a Sepultura közös koncertje is.
Sikerült pont időben beesnem, így a gyorséttermi üdcsi’ lecsapolása és egy tényleg villám merch-csekk (szép volt a felhozatal, rendesen készült mind a három banda) után már a színpad felé kellett venni az irányt, hiszen fent volt a Crowbar legénysége. A fent van a legjobb kifejezés erre, hiszen Kirk Windsteinék úgy mentek fel, mintha egy pár hónapja kezdett helyi csapat lett volna. Semmi intró, semmi cécó, erősítő bekapcsol, gyors hangolás, integetés, beköszönés, aztán jöttek a riffek.
A szépen, húsosan, bár az első egy-két dal alatt kásásan dörrenő számok alatt nem tudtam nem figyelni Kirkre, hiszen az engem mindig is egy cuki varázstörpre emlékeztetett legenda konkrétan gitárig érő szakállal pusztított. Egyszerűen… aranyos látvány volt. Habár a zenekar mostanában megszilárdulni látszik, a basszer Shane Wesley is már négy éve küldi itt az ipart, mégis valahogy elhalványulnak Windstein karizmája mellett, szinte szürke eminenciásként ténferegtek a szett alatt a deszkákon. Nem baj, Kirk papa vitte a prímet, a hordó mélyéről karcoló smirgli hangjával folyamatosan fenntartotta a figyelmet, legyen az ének, vagy ízlésesen elmotyogott felkonf (többször is fájlalta a korai kezdést, de hát most ezt osztották). Ha éppen nem a mikrofonhoz kötötte a szolgálat, akkor éppen valamelyik zenekari társát spannolta a közeledésével, igazából szinte one man show-t csinálva az amúgy sajnos rövidke, mindössze negyven perces szettből. Ennyi idő alatt lehetetlenség mindent megidézni, de kilenc dal így is megmutatta magát hét tételnyi best of, kettő a friss lemezes leosztásban. Nyilván bírtuk volna még, ki nem? De hát ennyi adatott meg a már nyitásnak is igen lendületes, hangulatos, élénk fellépésből, hogy aztán a Sacred Reich lépjen a deszkákra.
Ami ezután következett, lényegében történelemóra is lehetne, hiszen a Sacred Reich és a Sepultura egyszer már jártak Budapesten közösen, igaz 1991-ben mindkét csapatnak más volt a felállása. Kisebb-nagyobb mértékben. A bő harminc évvel ezelőtti „randin” életkori és távolsági okokból sem tudtam részt venni (kétévesek nem mászkálnak metal bulikra), de most megvolt a lehetőség, hogy valamennyit visszarángasson a világ abból a korszakból. Harmincegy év rengeteg idő, az akkor fiatal csapatok már rég ráncos veteránok lettek (kivéve Andreas Kissert, de ő tuti vámpír), viszont a riffek fikarcnyit sem puhultak. A tempó innentől sebesebbre váltott.
Így, hogy a Sacred Reich-ban Dave McClain dobol, a Vio-Lence-ben pedig Phil Demmel penget, a Machine Head fanok kis türelemmel lényegében az egész klasszikus felállását lecsekkolhatják Budapesten a csapatnak (Demmelék november végén érkeznek!). Nyilván Adam Duce kivételével. Robbék múlt heti bulija és az intró gyanánt bejátszott The Boys Are Back In Town után Dave csörtetett fel ugyanazokra a deszkákra, ahová volt főnöke – vajon tudta? Ha tudta, érdekelte? Elsőre nekem fura volt, hogy nem a Machine Headben megszokott „kilométerre egymástól” lábdobos dobcucc volt az ő terepe, egy sokkal szerényebb, de még mindig nem alap cájg mögül csépelte az alapot. Nyilván ez más zene, mint ahol korábban megszoktuk, de a jó Dave igyekezett ezt is megszínezni a maga módján, még ha úgy is éreztem végig, hogy ez a muzsika nem „használja ki” a dobos teljes tárházát.
Viszont nem csak a kopasz, most már szemüveges veterán volt ott a deszkákon, hanem a bizonyos távolságról Rex Brownra hasonlító Wiley Arnett, a friss és fiatal riffer, Joey Radziwill és a thrash legcukibb vigyorának díjáért harcba szálló Phil Rind is. Ez utóbbiban nálam Tom Arayával és Chuck Billyvel vív folyamatosan, rendre döntetleneket játszva. Morcos muzsika, cuki macik. Ilyen az élet, haha! A koncert eseményében a kommentszekcióban többen sérelmezték, hogy miért a Crowbar kezd és miért Sacred Reich a második. Ezt én sem tudom, hiszen az első csapat az egyik legmérvadóbb mai mérőszám, a like-ok szerint is „nagyobb”, de szerintem pont ez volt a lényeg, hogy minél több ember bent legyen már az elejétől a turnén. Mindenhol. Amúgy a Sacred Reich-ra nem lehetett egy fia panasz sem, mert habár egy-két nóta itt is kellett, hogy helyreálljon a hangkép, utána a sűrű lábdobos részeket leszámítva príma hangzást barkácsoltak össze a hangmérnökök (a hallásom kímélése érdekében füldugóval szoktam koncertre járni, így legalább jobban kijönnek a finomságok a zajban).
Ahogy írtam is, Phil vigyora mellett nem lehetett elmenni, ráadásul Joey is szanaszét headbangelte magát riffelés közben, a hangulat szó szerint sugárzott a deszkákról. Wiley rendre hozta a szaftos szólókat (még ha néha halkabban is szóltak a kelleténél), Dave meg szögelt, mintha muszáj lenne – igazából az is volt, ebben a stílusban, még ha a ’Reich a dallamosabb végéről is fogja meg, nincs sok puhaság és mese.
A szettre rendben volt, mert habár nem én vagyok a csapat legnagyobb rajongója (nincs bajom velük, csak sosem „futunk” össze hallgatásilag), nekem nem maradt hiányérzetem. Értelemszerűen az új albumot, az ebben az évezredben egyelőre egyetlen Awakeninget futtatták jobban, a tíz játszott szám felét az innen kikerült nóták tették ki. A többi nyilván korai klasszikus volt, ahogy rendesen szokás, a hangulat pedig a többek kezdeti döbbenet után már baráti buliba csapott át. Ez a lényege egy koncertnek, nem? Eddig hibátlan volt a bál, remélem nem spoilerezek sokat azzal, hogy elárulom: ezután sem került homokszem a gépezetbe.
Sepultura. Van, aki még mindig visszasírja 1996-ot és van, aki a zenekar történetének lassan háromnegyedében (de már bő kétharmadában) a csapat élén álló Derrick Greenes korszak albumait is imádja – én az utóbbiakat gyarapítom. Halló, 2022 van! Maxi papa el van a saját csapataiban, semmi értelme visszasírni azt, ami sosem lesz már. Éljünk a jelenben. Ez is ugyanúgy „igazi” Sepultura (sőt, akárhogy nézzük, ez az igazi), mint a sokak álmában élő csapat, ami ha véletlen össze is jönne, tuti folyamatos robbanásközeli állapotban üzemelne. Szerintem az idő Kisseréket igazolta, elég csak a legutóbbi négy lemezre gondolni – én mondjuk személy szerint egyik korongot sem vetem meg, mindegyik tetszik valamiért. Elég is ebből a hülyeségből (erről a témáról el tudnék beszélni bármeddig), hiszen koncert volt!
A meghirdetettek szerint a csapat egyszerre kívánta bemutatni a 2020-ban megjelent Quadrát és a lassan negyven éves örökségét. Az alap elképzelés nem volt rossz. Előbbi ment is, hiszen a korongra felszuszakolt dalok felét, hat tételt rángattak elő róla, ezzel meg is volt a szett bő harmada. Viszont a történelmi szakasz kevésbé lett átfogó, mint gondoltam. Erre mindjárt visszatérek.
A „kazettáról” lemenő War Pigs és a Titas-féle, a Sepu által is feldolgozott Polícia után elindult az Isolation intrója, ami szerintem teljesen egyértelmű és kiszámítható húzás volt, hiszen mi mással kezdjenek, mint a megmutatandó anyag nyitányával, nem? Itt azért még voltak gondok a hangzással, de az ezután következő ász, a Territory vége felé már minden rendben volt, legalábbis, ha jól emlékszek. Innen sorra jöttek a finomságok és kötelezők, a hangulat pedig folyamatosan a maximumon volt. Hogy is ne lenne egy ilyen dallista mellett? Ráadásul az egészhez szépen hangolt fények is jártak, de ha éppen nem az ragadta volna meg a figyelmet, akkor biztosan Eloy Casagrande volt az. Nem lehet eleget dicsérni ezt a gépállatot, aki még ennyi év távlatából is egyértelműen jó vétel volt a zenekar számára. A furán kialakított dobcuccán ránézésre olyan játszi könnyedséggel hozta az alapokat, hogy élmény volt nézni. Még a szemnek is sok tud lenni néha, mit kaphat a teste? De ha már őt megemlítettem, a többieket sem hagyom le: Paolo hátul elpengetett magának csendesen, szinte mindenféle feltűnés nélkül, vele ellentétben viszont Andreas a világot is lepengette a gitárjairól. Derrick pedig pontosan, szépen hozta a szövegeket, ahogy illik. Az ének is szépen ment neki, azt is volt lehetősége megmutatni. Egyébként Green úr hiába tűnik az acsarkodások ellenére is egy világi jó arc embernek, még mindig nem kérnék tőle egy pofont, nem mintha lenne okom kiérdemelni. Negatívumot ilyen szempontból nem tudok mondani, szinte teljesen hiba nélkül ment le az este. Talán Derrick bakizott bele a millió és egyszer előadott Roots...-ba, ha jól vettem észre. Emberek vagyunk, nem igaz?
De akkor mi a bajom? Mert írtam, hogy volt. Igazából annyi, hogy másfél órában nem igazán lehet felgöngyölíteni egy életmű szettet, melyben egy friss lemezt is be szeretnének mutatni. Két óra már rendben lett volna. Mert oké, itt volt a Machine Messiah és a Kairos címadója, meg jöttek a kitörölhetetlen slágerek, de így ezeket leszámítva… A teljes 2000-es évek, de még a korai hőskor is kimaradt, pedig mondjuk egy Ostiát például el tudtam volna onnan viselni, ha mást nem. Nyilván nincs tökéletes dallista, nincs tökéletes koncert, főleg egy ekkora arzenállal a táskában, ahogy nem lehet minden rajongó igényeit kiszolgálni sem, főleg, ha ennyi számot kell benntartani mindenáron. Így is lehetett volna a klasszikus korongokról még kiemelni a ezt-azt, de megint csak az előző mondat elejére lyukadnék ki. Nem akarok, mert amúgy meg baromira élveztem a koncertet és bármikor megnézném utoljára.
Merthogy volt mire figyelni, három veretes, sokat látott zenekar hozta el ide a legújabb lemeze mellett a legjobbjait, amibe belekötni sem lehetett. Ahogy a hangulatba sem, sőt akárhogy egy hosszú nap végére lett bebiggyesztve ez a pár órás energiabomba, élvezettel fogyasztottam minden pillanatát. Sok ilyet még, rengeteget!
