Nyolc év után tért vissza Magyarországra az Tesseract, így bátran mondhatjuk, hogy az utóbbi időben nem igazán kényeztették el az itthoni nagyközönséget. Na, nem mintha az Unprocessed, akik nekem az este fénypontja voltak, olyan sűrűn járnának erre, hiszen annak is már jó öt éve, hogy volt szerencsém megismerni őket az A38-on, azóta meg nem jártak magyar földön, legalábbis zenélni tutira nem. Ezeknek a lógósoknak a The Callous Daoboys melegített be, akik tavaly után tolták el ide újra a biciklit, de szerintem haladjunk szépen, sorjában.
Sűrű volt nekem ez a délután, hiszen előtte még színházban volt jelenésem, szerencsére a darab ötkor kezdődött, másfél órát tartott, így pont volt annyi időm, hogy kezdés előtt egy pár perccel érjek oda Csepelre, szóval… Ennek így kellett lennie! Gyors becsekk (mint mindig), merch-csekk (mint mindig), aztán egy mini RockStation tali keretében vágtunk neki a nézőtérnek, ahol már szinte kezdett is az atlantai The Callous Daoboys. A fura nevű zenekart, ha valaki nem ismerte volna, a háttérvetítésből jól megismerhette, hiszen egy pár perces infósnitt ment le többször is a LED-falon, amit mondjuk én jópofának tartottam. A zene sajnos nem volt ennyire szerencsés, hiszen hiába vártam, a technika nem állt teljesen melléjük. Lehet, hogy előzenekari szivatás volt, mert szerencsére a többi fellépő gyönyörű hangképpel ostromolt (igen, erre is képes a Barba Negra, hiába a sok ellenhang!), de már megint előre szaladtam.
A Daoboyokból a dob, basszus, sampler, ének, hegedű (!!!) gyönyörűen kihallatszott, kár, hogy a két gitár eltűnt a süllyesztőben. Mondjuk így is milliószor jobban szólt, mint egy héttel azelőtt, a Slaughter To Prevail, amiről még azóta sem tudok egy fia pozitív gondolatot sem összeszedni. Szóval itt nagyon sajnáltam, hogy a két hathúros elmaradt, mert ez a komplex káosz, amit lerendeztek, az tiszta hangképpel zörrent volna meg igazán. Így viszont hiába a jó hangulat – mert a jókedv az nagyon is látszott rajtuk – valószínűleg nem szereztek sok új rajongót. Mondjuk legalább sikerült a turné legszarabb wall of deathjét összehozni a Barbában, legalábbis elmondásuk szerint. Lehet még mindenki spórolt az energiával, vagy nem tudom. De mindegy is, remélem, egyszer egy szépen megdörrenő műsorral sikerül majd elkapnom őket, mert tudom, hogy nem akarom ezt a vonalat elengedni.
Ahogy a bevezetőben is utaltam rá, hiába a három per hármas este (azaz a három zenekarból mind a három érdekelt), az Unprocessed magasan a leginkább várt produkció volt számomra. Az első (és eleddig egyetlen) találkozásunk még az A38-on volt, amikor a Car Bomb és az Animals As Leaders társaságában látogattak ide még szinte pelyhesállú csapatként. Már akkor iszonyat lenyűgözött Manuelék muzsikája, ami odáig „fajult”, hogy tavaly konkrétan az év lemezét kaptam meg tőlük, amit – ki nem találnátok – ezen a turnén mutattak be a nagyobb közönség számára.
A dühös új korong értelemszerűen kiemelt figyelmet kapott a szettben, de már az első dal (második felétől) olyan dühvel dörrentek meg a nyolchúrosok a rengeteg technikázás közben, hogy egyszerűen kenyeret lehetett volna mártogatni a szaftos témákba. Az előadás tökéletesen rendben volt, bár tény, hogy itt is nehezen lehetett rábírni a közönséget a tombolásra, amit meg is tudok érteni. Hiába a rock show, itt az emberek java a húrokon történő varázslatra akarja csorgatni a nyálát, így nem mondom hogy lehetetlen, de nem feltétlen alap elvárás, hogy megmozduljon a jónép. Nyilván volt itt mozgolódás, ez-az, de láthatóan nem én voltam egyedül, aki a zenei játékra fixálódott rá és néztük, ahogy szoktam mondani, úgy játszanak, hogy „az anyjuk picsáját”.
Az Unprocessed iránti tiszteletteljes rajongásom továbbra is megmaradt, sőt, erősödött is talán, így remélem, hogy nem csak protokoll ígéret volt az, hogy visszatérnek. Örömmel meghallgatnék egy headliner show-t a srácoktól. Légyszi, legyen ilyen!
Most jön az a rész, ami miatt nem fogtok szeretni: nem igazán szoktam Tesseractot hallgatni, mert hiába le a kalappal a srácok zenéje előtt és tényleg aláírom, hogy itt komoly technikai tudásról van szó, valahogy nekem az ő zenéjük hosszú távon nagyon egyforma. Most a koncert alatt is az az érzés volt bennem, hogy másfél órán keresztül ugyanaz a dal megy, végtelen szalagon. Ami láthatóan csak engem zavart, hiszen lehetett látni a közönségen, hogy hatalmasat szórakoznak, tényleg aláírom, hogy velem lehet a hiba. Amúgy maga az előadás teljesen hibátlan volt, szórakoztató, látványos, szépen dörrent meg (bár az Unprocessed talán egy kicsit tisztább volt), ráadásul az új lemezhez igazított hideg, rideg látványvilág tökéletesen kiegészítette a képet.
A látványt, már ami a humán részét illeti a dolgoknak, Daniel és Amos vitte, a többiek statikusan, a hangszereikbe kapaszkodva nyomatták a leginkább a War Of Being és a Sonder dalaira épülő műsort. No, nem is baj egyébként, hogy ezt a két lemezt vitték a legnagyobb hangsúllyal, hiszen ezekkel – ahogy írtam is – itthon nem találkozhatott még a nagyérdemű, így legalább ezek is megkapák a maguk élő jelenlétét. Ahogy írtam is, valahogy valamiért a Tesseract nem nekem szól, hiába az amúgy alapesetben ezt a zenét kedvelő alapbeállításom, de minden kalapomat emelem a srácok előtt, megérdemlik a figyelmet és a hangulattal sem volt semmi baj. Hazafelé azon is gondolkodtam, hogy lehet az volt a baj, mint a már említett hajós koncerten, hogy a bemelegítés annyira betelítette az agyamat, hogy a főműsorszám már egyfajta afterezésnek hatott (igen, annak idején az Unprocessed és a Car Bomb úgy megrakott, hogy az Animals As Leaders már kvázi levezető muzsika volt utána). Azért a közönség nevében remélem, nem kell újabb nyolc évet várni rájuk!
Amúgy mindent összevetve, hiába tűnik úgy, hogy talán kicsit húzom a számat, erről egyáltalán nincs szó. Egy igen zsír estének lehetett a szem- és fültanúja az a zenerajongó, aki ezen az estén nem a Barba Nerga kissátra felé vette az irányt (ott amúgy a black metal legenda, Abbath tett rendet, kár hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni). Az este egyedüli hibája a The Callous Daoboys gitárhang-hiánya volt, de ezt leszámítva szem, fül nem maradt szárazon. Sok ilyet még, sokat! Hátha időközben rákapok a Tesseractra is, mert volt már más zenekarokkal erre példa nálam. A lényeg, hogy nem adom fel! Köszönöm, hogy ott lehettem!
Fotók: Réti Zsolt. További képeket ITT, ITT és ITT találtok.
