Az már nem biztos, hogy művészet, amikor a rocksztár centikkel küzd, hogy magára tudja rángatni a régi nadrágját, amiben majdnem úgy néz ki, mint ahogy harminc évvel ezelőttről emlékeznek rá. Hogy aztán elnyomjon egy kötelezőt, amit a saját rajongói tettek neki megkérdőjelezhetetlenül azzá. Mint ahogy az sem része a művészetnek, hogy pontosan milyen szögből kell fújjon a színpadon szélgép ahhoz, hogy a világítós többet tudjon kihozni az elszabaduló fürtök körül táncoló fényecskékből. Az ugyanis hitvány rabság. Szerintem. Az alkotó ugyanis a saját belső világát monitorozza és nem a közönség igényeit. Mert egyszerűen csak szabadulni akar valamitől, amit illetően mindig bizonytalan, hogy azt valóban meg akarja-e mutatni mások előtt. Amikor pedig a félelmét legyőzve ezt végül megteszi, akkor megszabadul. Azzal pedig ahogy ezekhez az érzékeny pillanatokhoz kapcsolódni tudsz a zenében, a te lelked domborzati rajzán is új hegyek emelkednek és szakadékokat temet be a közben lezúduló hordalék. Tehát a katarzis végül bekövetkezik. Szerintem.