RockStation

Illustrations - Acts Of God (Independent, 2017)

Patetikus egy rohadék

2017. június 20. - csubeszshuriken

a3919748108_10.jpgAz már nem biztos, hogy művészet, amikor a rocksztár centikkel küzd, hogy magára tudja rángatni a régi nadrágját, amiben majdnem úgy néz ki, mint ahogy harminc évvel ezelőttről emlékeznek rá. Hogy aztán elnyomjon egy kötelezőt, amit a saját rajongói tettek neki megkérdőjelezhetetlenül azzá. Mint ahogy az sem része a művészetnek, hogy pontosan milyen szögből kell fújjon a színpadon szélgép ahhoz, hogy a világítós többet tudjon kihozni az elszabaduló fürtök körül táncoló fényecskékből. Az ugyanis hitvány rabság. Szerintem. Az alkotó ugyanis a saját belső világát monitorozza és nem a közönség igényeit. Mert egyszerűen csak szabadulni akar valamitől, amit illetően mindig bizonytalan, hogy azt valóban meg akarja-e mutatni mások előtt. Amikor pedig a félelmét legyőzve ezt végül megteszi, akkor megszabadul. Azzal pedig ahogy ezekhez az érzékeny pillanatokhoz kapcsolódni tudsz a zenében, a te lelked domborzati rajzán is új hegyek emelkednek és szakadékokat temet be a közben lezúduló hordalék. Tehát a katarzis végül bekövetkezik. Szerintem.

Ezért szerencsésebbek az underground zenekarok. Akinek sokkal kevesebb elváráson kell átverekedniük magukat az alkotói szabadság megőrzésért. Ezért nekik köszönhetőek a közelmúlt azon ajándékai, amelyeken érezhető, hogy abszolút belső munka szülte, forró műhelymunkában meggyúrt anyagok. Mint az Inter Arma, a True Cross, az Age of Collapse és a Hollow Earth utolsó lemezei. Amik felsorolása itt most nem is véletlenszerű. Ezek az albumok ugyanis nem csak kiemelkedő zsenialitásukban kapcsolódnak az Illustrations zenekar most megjelent Acts of God című második lemezéhez. Hanem zenei értelemben is hivatkozások ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam mi is történik ezen a korongon. Ami legalább három olyan dalt is tartalmaz, amik önmagukban többek, mint az elmúlt három évben hallott albumok egyik fele.

A texasi ötös This Is The Dark Era című nyitótétele pedig kicsivel még meg is előzi az említett dalok egyikét. Meggyőző erejű hírnöknek azonban tökéletes, mert mikor hallgatni kezdtem, az első váltás után már tudtam, hogy ott vagyok, ahol éppen lennem kell. Ez az album megérdemli a kiemelt figyelmet. Ebben ugyanis már jelen vannak azok a szépen kidolgozott gitártémák, amik akkor is emberiek maradnak, mikor a dobok által ismételt primitív őserő és az énekhang már rég elállatiasodott. Tudniillik az Acts of God lemez mesterien szinkronizálja az érzékenyet és az érzéketlent. Többször eszembe juttatva ezzel a Catharsis zenéjét. Ahol az ének, azok ezer arcával örök düh és fájdalom. Az átlényegülés utáni fájdalom pedig már spiritualitás. Ha pedig eddig nem voltam elég patetikus, akkor ezután igazán az leszek.

11219385_10153437306503089_7156981751850145781_n.jpg

A Pestilence című dal megérdemli a nemesebb kifejezéseket. A hasogató alaptéma gitárja vastagabb, mint egy minden irányba kitörő folyó. A dobok pedig csak gázolnak az áradásban. Mikor huhogó hangok hányják rám a szembesülést, milyen rettentően jól illesztett elektronika húzódik meg mindez mögött. Ami az első váltás után már szelíd gitárokkal is andalít, amolyan dallamos crust punk ünnepélyességgel. Míg a nyers énekhang, először itt a Crisis énekesnőjének stílusát és drámaiságát idézte meg. Amit Bruce Lamont szaxofonja már csak megkoronázni tudott. Elsőre azonban nem a fúvós hangszeren játszó alapbandája, vagyis a Yakuza jutott eszembe, hanem a Siege Grim Reaper című száma. Ami a legbizarrabb hardcore dal ezen a sárgolyón. Amibe olyan szaxofonnal festetettek bele, ami néhol olyan, mintha valaki mashup játékot skiccelt volna egy Bohren & der Club of Gore szerzeménnyel. Szerintem.

A neocrust melodikussága pedig az Iron Rain gitárjaiban és Matt King hangjában is jelent van. Simán svéd vonal a dobokon is, akár egy jó Victims alap. Az agonizáló utolsó perc billentyűinek melankóliája azonban teljesen más irányba kezdi vinni a dalt, ahol egy precízen kipengetett gitártémának köszönhetően végül mégis megérkezik a már nem várt katarzis. Ezen húzások után lesz olyan néha, mint az Age of Collapse. Szerintem. A Hollow Earth tavaly év végi lemeze pedig pontosan ezek miatt a légies, komplex gitárok miatt jutott eszembe, amik abszolút egyedi atmoszférát teremtenek a daloknak. Bőven többet kihozva ebből mint más bandák hasonló lemezein. Míg a Harrowed End mindezek dacára, főleg a progresszív gitárok miatt egy furcsa tétel, ahol az ének is tisztább, persze csak mielőtt be nem karcolja az acsarkodó norvég varjút. Black és death metál indulattal pedig a The Killing Field is fel van töltve. Más dalokban is megpörgetve ezeket az ízeket. Ezért stílusok bonyolult alagútrendszere és egyben érzelmi hullámvasút is ez a lemez. Mert ezt a Chains Of Reality előzi meg, ami egy tisztán poszt-rock dal. Ami kapcsolódik ahhoz a sorozathoz, ahol hardcore arcok találtak rá a poszt-rock / deathrock vonalra. Olyan lemezeken, mint a True Cross tavalyi bemutatkozóanyaga a Trap Them korábbi tagjával. Vagy a Wear Your Wounds. Ami ugye a Converge frontemberének friss projektje. Az Illustrations lemez utolsó száma pedig még egyszer visszakanyarodik ehhez a zeneiséghez. Nyolc hosszú és szép percben.

Előtte azonban ott van még a War Have Mercy. Kétségtelenül az album legkomolyabb becsapódása. Ösztönös lendülettel és ismét a Catharsis erős hatásával. Amiben a dobok legalább háromszor visznek közelebb az egyetemes őslényeghez. Szerintem. Koncentráltan tolva bele öt percbe az összes létező zsigert, amit olyan kurva izgalmas ez a cucc. A dalt lerázó Bruce Lamont szaxofon pedig gyönyörű tájképet fest a magát életlen késsel nyiszáló halhatatlan lelkek mögé. Eszméletlenül elkapva ezzel azt a valamit. Amit tudsz, hogy van, de nem tudod elmondani mi az. Szerintem.

A megfoghatatlan plusz azonban ezután sem lesz kézzelfogható. A jelenlétét viszont nagyon éreztem a figyelemre méltó Acts Of God című lemezen. Ami a művészet minden bátorságával szabadul és lendül tovább az élet azon vége felé, ahol sötét van és mégis biztonság. A megbetegedő mag hamis fényétől ugyanis minden síkon messzebb lehet. Ott viszont zajlik, zúdul, felemel, fagy, roppant és rogyaszt. Mint az Inter Arma és az Age of Collapse  utolsó lemezei is. Hasonló hatóanyagokkal, hatásokban gazdag kútfőből. Mert ez is csak egy patetikus rohadék. Ami úgy mar beléd ahogy szereted. Szerintem.
5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7512606987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum