Az ausztrál AC villám DC közel negyven éves földi pályafutása során készített egy kazal lemezt - a Black Ice a tizennyolcadik a sorban -, eladott több, mint százhatvanmilliót belőlük, legenda lettek oda és vissza, pedig ha jól belegondolunk ilyen minimalista rock zenét kevesen játszanak ezen a sárgolyón, de hogy azt a legkirályabbul tolják a holtbiztos. Nyolc éve adtak ki utoljára lemezt. Vagy sokat cseszegették őket, hogy itt volna az ideje egy új korongnak, vagy tényleg volt is kedvük hozzá. Mindegy is, mert a végeredmény közel tökéletes.
Már a nyolc éve kiadott Stiff Upper Lip is visszakanyarodás volt egy kicsit a múltba, ez az óriási marketing hype-pal beharangozott új lemez még inkább az. A hangzás nyilván a kor szellemének megfelelő – Brendan O'Brian és Mike Fraser volt a két producer -, mégis több 70-es évekbeli bugi szorult belé, mint az elmúlt években bármikor. Kőkorszaki rockerek nyilván elvitatkoznak rajta, hogy megboldogult Bon Scott-tal vagy Brian Johnson-nal volt, vagy van nagyobb potenciál a bandában, de ez igazából tök lényegtelen, mert a minőség csak nagyon hangyányit esett az 70-es évek vége, 80-as évek eleje fémjelezte igazi sikerkorszak óta. Sőt azt mondom, hogy az utóbbi két évtized legjobb lemezét sikerült elkészíteni most, amit az igazi rajongó fülig érő szájjal hallgat majd rongyosra.
Ha már sokat váratták a rajongókat legalább nem fukarkodtak a rock 'n rollal. Ötvenhat perc bugi a legjobb minőségből, tizenöt tételre osztva. Annyira rock lett a dolog, hogy négy dal címében konkrétan benne van a szó. Sok minden újdonság nincs itt, talán csak Brian Johnson próbál egy kicsit néha énekelni. Angus és Malcolm Young most is tolják a csak rájuk jellemző riffeket, bár a banda védjegye talán most kevesebb igazán tökös szólót enged el, míg Cliff Williams basszer és Phil Rudd dobos folyamatosan bólogatásra sarkalja az embert, hiába azok a Rudd -féle kettőnégyek még most is nagyon ülnek.
Nagy megváltást persze a lemez nem hoz, aki ezt várja az ne itt keresgéljen. Ezer kilométerről felismerhető az egész és ez benne a legjobb, és még a sokadszorra elsütött dolgok sem fulladnak unalomba. Mert hát tegyük a kezünket a szívünkre: folyik itt némi nemű plagizálás önmaguktól, de Angus szerintem mára simán van annyira szenilis, hogy elfelejtse a hetvenes években mit pengett össze.
Úgy döntöttem, hogy nem fogom a tizenöt dal erősségeit és gyengéit (az azért nem nagyon van) egyenként hosszan elemezgetni, tegye meg mindenki maga. Meghallgatását kötelezővé tenném mindenkinek, mint a Kőszívű Ember Fiai-t az általánosban. Hogy vád azért ne érjen, hogy a dalokról egy szó sem esik: a lemez kiválóan indul a klipes, védjegyszerű Rock 'n Roll Train-nel. De nagyszerű az egymás után következő Big Jack és Anything Goes szinte táncolható bugija is. A lemez egyértelműen legjobb dala az ötös War Machine, melyet simán önkívületben lehet végigbólogatni, de majdnem ilyen kaliberű a Wheels sodrása és a Decibel komótosan lépegető blues-kocsmai hangulata is. Akinek az utóbbi bejön annak a slide gitárral elővezetett sivatagi Stormy May Day vagy Money Made is kellemes perceket fog szerezni. A végére egy hangyányit veszít a lendületéből a lemez, de az olyan nóták, mint a She Likes Rock 'n Roll vagy a címadó Black Ice még mosolyt csal az arcokra.
A Black Ice a legnagyobb AC/DC klasszikusokkal a versenyt ugyan nem veszi fel, de van olyan jó lemez, hogy azokkal legalább egy lapon emlegessék. Az ide felpakolt tizenöt nótából pedig pár simán koncertfavorit lehet, és hogy ez így van-e, azt majd március 23-án megmondom, mert azon szerencsések közé tartozom, akik ezt végigélhetik a Budapest SportArénában.
9/10
