Szerintem, nincs a földön olyan rock zenét szerető ember, aki ne találkozott volna a Highway To Hell–el. Egy olyan ikonikus dalról beszélünk, mint a Paranoid vagy az Enter Sandman. Egyszer biztos, hogy hallotta mindenki az életben. Hihetetlen, de az uniformisba bújt Angus Young és csapata negyvenöt éve hozták ki a legendás albumot, amin utoljára hallhattuk Bon Scott énekest. Nosztalgiázzunk egy kicsit a pokol felé vezető úton!
1978-ra az AC/DC öt nemzetközi albumot adott ki, és rengeteg tapasztalatot szerzett a turnék során. 1977-ben partra szálltak Amerikában, és gyakorlatilag rádiós támogatás nélkül elkezdtek a koncertekkel újabb és újabb rajongókat gyűjteni. Az 1975-ös ausztráliai debütáló High Voltage óta a zenekar összes albumát George Young és Harry Vanda készítette. Azonban az USA-ban a Dirty Deeds Done Dirt Cheap lemezt az Atlantic Records anno elutasította, de most mégis megláttak valamit a zenekarban. Amiből aztán probléma is lett, hiszen a kiadó másik producert ültetett a zenekar mellé, aminek a Young fivérek annyira nem örültek, sőt….A dél-afrikai születésű Eddie Kramer volt a kiadó kiszemeltje, akit onnan ismerhetünk, hogy dolgozott Hendrix-szel, a Kiss-szel és további nagy bandákkal. Kramer a floridai Miamiban lévő Criteria Studiosban ismerkedett meg a zenekar tagjaival, de minden jel szerint nem jutottak igazán közös nevezőre.
"Kramer egy kicsit gusztustalan volt. Bonra nézett, és azt mondta nekünk: A srácod tud énekelni?"
Nyilatkozta anno Malcom Young egy interjú során. Az AC/DC egykori menedzsere, Michael Browning így emlékszik vissza az esetre:
„Telefonhívást kaptam Malcolmtól Floridából, és azt mondta: „Ez a fickó reménytelen, csinálj valamit. megpróbál rávenni minket, hogy vegyük fel azt a Spencer Davis-dalt, a „Gimme Some Lovin-t.”
Browning Robert, John „Mutt” Lange zambiai születésű producerhez fordult segítségül. 1979-ben Bon Scott énekes ezt mondta a RAM magazinnak:
"Három hét Miamiban, és nem írtunk semmit Kramerrel. Szóval egy nap azt mondtuk neki, hogy lesz egy szabadnapunk, és ne fáradjon be. Ez szombat volt. Beosontunk a stúdióba, és azon az egy napon letettünk hat dalt, elküldtük a kazettát Lange-nek, és megkérdeztük: Velünk dolgozol?”
John "Mutt" Lange-el a munkálatok 1979. március 24-én kezdődtek el és április 14-én fejeződtek be. A banda gyakorlatilag beköltözött a Chalk Farmban található Roundhouse Studios-ba, és ott töltötte a három hónap legnagyobb részét. Ez kezdetben sokkoló volt az a srácok számára, hiszen korábban soha nem töltöttek három hétnél többet egy album munkálataival. A zenekar számára megterhelő volt a munka, hiszen napi tizenöt órát dolgoztak keményen, két hónapon át. Lange egyszerű hozzáállását nagyra értékelte a zenekar, akiknek saját munkamorálja mindig is szilárd volt. Egy nap Bon belépett az If You Want Blood dalszövegével. Neki is álltak a felvételeknek, amikor Mutt a következőt mondta az énekesnek:
"Figyelj, össze kell hangolni a légzésedet, mert ez így nem lesz jó!"
Természetesen Mr. Scott-ot eléggé kemény fából faragták, így rögtön jött is a válasz:
"Ha olyan kibaszott jó vagy, köcsög, csináld!"
Tömören és egyszerűen fogalmazott, nem? Mutt elfoglalta, Bon helyét és megmutatta az énekesnek a helyes légzéstechnikát, amivel elérheti a kívánt eredményt. Ekkor mindannyian csak ennyit tudtak mondani:
"Mi a fasz volt ez?”
Lange, egy képzett énekes, amiről a zenekar nem tudott. Megmutatta Scottnak, hogyan lélegezzen, hogy technikailag jobb énekes lehessen az olyan daloknál, mint a Touch Too Much. Nem mellesleg pedig ő maga is csatlakozott a háttérvokálokhoz. Azonban ő a stúdió másik oldalán állt, mert a saját hangja annyira jellegzetes és erős volt. A dallamos háttérének új eleme volt a banda hangzásának, de Lange hozzátette, nem rontott a bandára jellemző stíluson, így a zenekar és az Atlantic Records is megelégedett a végeredménnyel. Lange emellett hasznos leckéket adott Angusnak, és arra utasította, hogy a producer mellett ülve játssza fel a szólóit. Egyes elbeszélések szerint, a producer oda ültette maga mellé Angust és azt mondta, hogy majd szól, hogy mit játsszon. Valahogy a gitáros nem repesett az ötletért, de azért oda ült. Mutt nem erőltette rá semmit, csak a fogólapra mutatott, és
Tessék, ez... és tartsd azt… és most menj bele…”
Ez volt a Highway To Hell szólója, ha hihetünk a legendának. Akkor pedig jöjjön a szokásos kör, hogy milyen mai füllel ez a lemez. Úgy kezdtem el mostanában AC/DC-t hallgatni, hogy elolvastam Brian Johnson életrajzát, amit mindenkinek ajánlok, ha jókat akar röhögni! Van az a mondás, hogy ha hallottál egy AC/DC dalt, akkor az összeset ismered. Na, most ennek a könyvnek köszönhetően most mélyebbre merültem az életműben, és azt kell mondjam, hogy ez BAROMSÁG! Hogy lehetne egy T.N.T.-t a Walk All Over You-hoz hasonlítani, ami szerintem az egyik legjobb dala a zenekarnak. A legdurvább pedig az, hogy most rongyosra hallgatom a korai albumait a bandának, mégsem unom egyiket sem, pedig a család már nem repes a Highway To Hell-ért. De, hogy lehet negyvenöt év után is ennyire jó egy lemez?
Attól, hogy nincs rajta üresjárat! Nem mindegyik dalért vagyok oda teljesen, de el kell ismerni, hogy ez egy eléggé izmos lemez lett, pedig ‘79 nem ma volt. A zenekar nem teketóriázik, egyből belevetjük magunkat a turnék világába, egyből dördül a puskapor. Highway To Hell-el nyitni nem semmi dolog, de még komolyabb az, hogy utána tudják tartani a szintet! Gondolkoztam, hogy kielemezzük-e külön is ezt a dalt, de mindenki ismeri. Mindenkinek megvan a maga kedvenc kis része. Én például imádom, mikor Bon ordít a megtört riffre. Abban benne van nekem minden olyan hangulat, amit zenészként átéltem és energiával látott el az évek alatt. Ez az amikor tökéletesen érzitek egymást és az egész világ meghajlik előttetek. Ezek után a Girls Got Rhythm, ami számomra egy üdítően pattogós dal. Benne van a kellően blues-os hangulat, a punkos megközelítés és ezek mellett az atom feszes játék, ami nélkül nem is működik az egész.Imádom, ahogy a háttérvokálok válaszolnak, Bon-nak. Ezek után érkezik el nálam az AC/DC csúcsa. A Walk All Over You egy olyan erőteljes dal, ami hihetetlen energiákkal bír. Vajon hány csaj bontotta ki a haját anno, Bon előtt? A szöveg egy fontos része a dalnak, de számomra a legfontosabb mindig is a gitár volt ebben a dalban. Tökéletes egyensúly. Ezzel a kifejezéssel tudom leírni, hiszen Angus pontosan annyit játszik, amennyit és akkor, amikor kell. Azért is szeretem ezt a lemezt, mert marha jól szól, de mégis van benne valami próbatermi nyersesség, amit nem tudsz megmagyarázni és nagyon ritkán sikerül visszaadni egy-egy albumon úgy, hogy az ne gagyi legyen. A Touch Too Much és az If You Want Blood egyívású dalok. Bon az új technikát alkalmazva, hatalmasat énekel mind a két szerzeményben. A zenekar sikere nem véletlen, szerintem. Ez a pár csávó annyira érezte egymás és a világ rezgéseit, hogy megismételhetetlen cuccot alkottak az aktív időkben, még akkor is, ha csak négy akkordot ismételgettek. A Beating Around The Bush egy olyan lendületes dal, amit szerintem rajtuk kívül senki sem tud ilyen ízzel eljátszani, ugyanezzel a hangulattal, lehet az akármilyen technikás zenész is. A Shot Down In Flames elején imádom, ahogy a háttérből hallatszik a bekiabálás. Itt pedig tökéletes látszik, hogy, Brian-nek miért volt rohadt nehéz dolga, Bon halála után. A Got It Hot, Love Hungry Man nem igazán az én szerzeményeim, de érzem bennük az energiát. Azonban a Night Prowler a tökéletes blues-os albumzárás. Annyira húz magával a dal, hogy mostanában, amikor tűz a nap és az országúton jövök haza, mindig berakom ezt a dalt.
Az AC/DC egy megkerülhetetlen zenekar a rock-metal történelmében. Akármit is teszünk nem lehet elmenni mellettük. Bon tragikus halála nem tudom, hogy áldás vagy átok volt a zenekar számára, de az biztos, hogy feladta nekik a leckét. Azonban…megugrották az évek alatt a lécet, amit folyamatosan egyre feljebb és feljebb raktak. Köszönünk mindent nektek!
