Az 1990-ben alakult finn Amorphis egyik nagy kedvencem, úgyhogy nehéz lesz elfogulatlannak lennem a Skyforger címre keresztelt kilencedik nagylemezzel. Igazából legalább két lemezüknek simán alapművek rovatunkban volna a helye, de sem a még igazi hörgős, de már tiszta éneket is használó Tales From The Thousand Lakes-re, sem az igazi etalonnak tekintett Elegy ismertetőjére nem volt még időm a jelenlegi nagy lemezáradatban.
Az Elegy után több progresszív hatású változatos lemezt készített a banda, a finn népzenei hatások néhol maradtak, de a halálhörgések szép lassan a múlt ködébe vesztek. A 2003-ban kiadott Far From The Sun után Pasi Koskinen énekes megköszönte a lehetőséget és kiszállt a bandából, igaz előtte már többször változott a hangszeres brigád összetétele. Pasi helyére Tomi Joutsen került a Sinisthrából és a 2006 elején megjelent Eclipse-en már ő énekelt. Legutóbb 2007 végén jelentkezett albummal a csapat, a Silent Waters nálam is sokat forgott a játszóban.
Nem egészen két év elteltével itt az új album és azt mondom az Elegy óta a legjobb munkáját készítette el az Amorphis, amire csak ráerősít az is, hogy talán a Skyforger hasonlít hangzásban a legjobban az 1996-os klasszikusra. Újra markánsak a népzenei hatások, több nótában visszatért a hörgős ének, igaz azért a progresszív hatásokat hordozó lemezek hangulata is visszaköszön jó pár dalban. Természetesen most is a Kalevala szolgáltatja az elbeszélés alapját. A kérdés csak az volt sikerül e ezeket a hatásokat egy kerek egésszé összegyúrni?
Sikerült.
Már a kezdő Sampo csodaszép zongorafutamai megadják az alaphangot, melyre egy magasan szárnyaló népzenei dallam érkezik. A magasztosan gyönyörű nóta középrészében lévő döngölősebb betét, a hörgős ének és a hátborzongató billentyűfutamok a végére monumentálissá emelik a nótát. A már nálunk is bemutatott klipes Silver Bride az album slágere. Az abszolút telitalálat gitárdallamai és a fülbe ragadó refrén egyből elvarázsol és a dal női énekkel és hörgéssel kevert vége is zseniális. A hármas lágy dallamokból építkező From The Heaven Of My Heart néhol a brit Paradise Lost-ot juttatja eszembe. Ebben a nótában inkább a csapat Am Universum-os oldala domborodik ki. A sebesen repülő Sky Is Mine kiváló gitárjátékot hoz modernebb dallamokkal és epikus hangzáselemekkel. Ezt követően a komor, sötét hangulatú, gyomorból jövő hörgésekkel és keleties dallamokkal operáló Majestic Beast szinte visszarepíti a hallgatót a Tales From The Thousand Lakes világába. A lassan kibontakozó My Sun ég és föld között egyensúlyozó szelíd dallamai után a Highest Star fuvolával díszített csodaszép harmóniái a levitáció állapotába emelik a hallgatót, majd egy hirtelen váltással sebes repülésbe vált az utazás, hogy aztán ez a hullámzás ismétlődjön még párszor. A címadó nóta szintén mesés dallamokkal nyit, aztán egy hidegrázós súlyos dalban folytatja, melynek minden hangja igazi csoda. Az album igazán erős befejezéséről a Course Of Fate és a From Earth I Rose gondoskodik. Előbbi még a 70-es évek füstösebb hangulatvilágát is megidézi egy picit, olyan gitárszólóval, hogy az áll leeseik, míg a záró tétel egyszerre pusztító és magasan szárnyaló; ami pedig a nóta lezárását illeti, azt mindenhol a zseniális jelzővel illetik.
A Skyforger-re egyetlen gyenge hangot nem pakolt az Amorphis; Tomi Joutsen hangja ezerszínű és kifejező a két gitáros dalszerző Esa Holopainen és Tomi Koivusaari pedig olyan dalokat írt erre a lemezre, melyre méltán lehetnek majd büszkék a későbbiekben. Sok van még hátra az évből, de ez nálam már most év lemeze gyanús produkció és ezek után az október 28.-i Diesel-es koncertet azt hiszem nem kéne kihagyni.
/A május 29.-én megjelenő lemez, most teljes egészében meghallgatható Amorphis MySpace oldalán./
