Az 1995-ben New Yorkban alakult, de jelenlegi nevét csak 2001 óta használó Coheed And Cambria érdekes jelensége a rockzenének. Az igazi áttörés a Good Apollo, I’m Burning Star első részével, a 2005-ben kiadott Vol. I: From Fear Through The Eyes című lemezzel sikerült a csapatnak, amivel egyből a progresszív zene csúcskategóriás előadói között találták magukat és egy rakat díjat söpörtek be. Igazából teljesen egyéni világgal rendelkeznek, hiszen a zene mellett Claudio Sanchez énekes-gitáros-mindenes még egy sci-fi történetet is elmesél, ami lemezről-lemezre folytatódik, sőt még képregény formájában is kiadták, Amory Wars címen. 

Korábban úgy volt, hogy a story lezárva, de vagy a megszokás nagy úr, vagy mégiscsak van a történetben tartalék, mindenesetre a Year Of The Black Rainbow címre keresztelt új album szövege az eddigi történet előzményével foglalkozik. Szóval tiszta Star Wars az egész.

Ugyan a zenekar dalait nem fújom kívülről, de hangyányit mintha úgy tűnne, hogy egy picit a közérthetőség felé nyitottak, még azt is mondhatnám, hogy egészséges mértékben egy picit mainstreamebb, kevésbé zenei a megközelítés, és itt-ott beugrott a Coldplay vagy a Muse neve is, noha az egyértelmű, hogy ez a zenén igazából nem hagy mély nyomot, de az is lehet, hogy nem is belülről jött teljesen az ötlet, hiszen a produceri székben két igazi nagyágyú Atticus Ross (Nine Inch Nails, Jane's Addiction) és Joe Barresi (Queens Of The Stone Age, Tool) ült.  

Azt gondolom, hogy a Year Of The Black Rainbow egy jól megkomponált promótálási folyamattal, akár szélesebb réteghez is eljuttathatja a csapat zenéjét, hiszen egyszerre művészi, zenei és modern megszólalású, amit csinálnak ezen a lemezen. És ezen még Claudio Sanchez enyhén rózsaszínű hangja sem ront túl sokat, mert a dalok zöme igencsak rendben van. 

A One című kétperces zongorás intróval kezd az album, amely alatt a gépies morajláslások átvezetnek a már klipről ismerős The Broken-be, melyben kiváló basszusalapokra érkezik a monumentális refrén, a lemez egyik legerősebb dalát alkotva ezzel. Már itt is világossá válik a koncepció azon része, hogy nem mindig a gitáros témáké lesz a főszerep, bár itt még bőven kapunk belőle. Az ezt követő Guns Of Summer aztán már jó adag effektezett hangot, elektronikát vonultat fel, Michael Todd torzított basszustémáival. A pattogó ritmusú dal után a Here We Are Juggernaut-ban szintén a torzított témáké a főszerep, de a slágeres refrén teszi igazán emlékezetessé a dalt. A Far  szinte már elektro-popos, némileg a Coldplay-t idéző dallamai meglepetésként hatnak, a This Shattered Symphony-ban pedig végre keményebben is megdörren a gitár, de maga a dal jó adag alteros szósszal lett nyakon öntve, meg egy ütős refrénnel és pörgős ritmussal. Utána viszont bedobják a lemez legjobb nótáját, hiszen a World Of Lines rohanós tempója és mega-sláger refrénje igazán nagyot üt. Innentől viszont visszavesz a lemez a lendületből és a vége felé a depresszívebb hangulat is beköszön. A középtempós Made Out Of Nothing (All That I Am) súlyosabb darab, kiváló gitártémákkal, igaz a refrén elég „emósra” sikeredett, míg a Pearl Of The Stars egy akusztikus hangszerekre épülő, egyszerű lírai. Az In Flame Of Error vészjósló hangjai és súlyos, borultabb témái jó darabot eredményeznek, a When Skeletons Live pedig kissé torzított, de nagyon jó – néhol slágeres - témákra épülő pattogósabb darab. A lemezt a The Black Rainbow zárja futurisztikus alapokra érkező akusztikus hangszerekre épülő lebegős dallamaival és fokozatosan emelkedő hangulati világával. 

Talán kevesebb gitár került a Year Of The Black Rainbow-ra, mint korábban, de a tartalom ettől nem kevesebb. Nagyon érdekes és többszöri hallgatásra sem kiismerhető lemez ez, amely valami újat mindig tud mutatni. Kíváncsi vagyok meddig sikerül vele eljutni.