A Borknagar tagsága a 2016-os Winter Thrice lemezt követően megfeleződött. Raádásul alapemberek távoztak Øystein G. Brun gitáros zenekarából. Külső szemlélőként a leginkább érzékeny pontnak a frontember személye körüli változás tűnt. Vintersorg – aki a Cronian projektben is együtt muzsikál az alapító gitárossal – pótlására ráadásul nem is került sor. A zenekar szempontjából legalább ilyen jelentőségű változás volt Jens F. Ryland gitáros távozása, aki a harmadik lemez óta volt stabil pont. Ezek mellett csak zárójelben kellene említeni a doboscserét, azonban a Leprous révén bizonyára időhiánnyal küszködő Baard Kolstad ütős-fronton generációja egyik kiemelkedő tehetsége.
A zenekar így számottevő hátrányból indulva fogott bele a True North munkálataiba, a lemez azonban újfent igazolta Øysteint, az előző korongról mindenhol dicsérő szavakat olvastam. A pozitív kritikák pedig nem tűntek sem eltúlzottnak, sem alaptalannak. Nemcsak a lemez, hanem az új zenészek, Jostein Thomassen gitáros és Bjørn Dugstad Rønnow dobos is jól vizsgáztak. Írhatnám, hogy a Borknagar ismét a megfelelő vágányra került, de a zenekar valójában sosem tért le onnan.
A huszonegyedik század harmadik évtizedében már végképp relatív, hogy mi az ideális időköz két nagylemez között, az azonban tény, hogy öt év még sosem telt el két Borknagar korong megjelenése közt, noha a bergeniek 1996 óta adnak ki lemezeket. A Fall amilyen szimpla, épp annyiféleképpen értelmezhető cím – ezen a téren a zenekar sosem bonyolította túl a dolgot. Ahogy az sem lehet meglepetés, hogy a borító ismét lenyűgöző lett. Az újdonság csupán az, hogy Eliran Kantor első ízben most dolgozott együtt a csapattal – bízom benne, hogy nem utoljára.
A fent taglalt tagcserék ellenére a dalszerzői triumvirátus változatlan, szigorúan Øysteinnel a főszerepben, de Lazare és Simen is hoztak saját darabokat. Hármuk agya pedig annyira egyre jár, hogy a booklet fellapozása nélkül ember legyen a talpán, aki csípőből rávágja, hogy melyik dal nem a főnök szerzeménye. Szerteágazó volta ellenére is egységes. Leginkább ezzel az utóbbi jelzővel lehetne jellemezni a Fallt.
Természetesen bele lehet merülni abba, hogy melyik tételben milyen gitárdallamok tapadnak a fülbe, hol és miket üt Bjørn, illetve Simen milyen mélységekig hozza az extrém vokálokat. Én azonban most Lazare-t emelném ki. Az ezredforduló környékén a Solefaldból érkezett billentyűs játéka épp olyan esszenciális elem, mint a főnök gitározása. A billentyűs pedig a dallamos vokálokból is alaposan kiveszi a részét, sőt, ha jók az információim, az összes kórus az ő nevéhez köthető. Dallamai az északi istenek szózataként tündökölnek. Nem vagyok az erőszakos vokálok ellensége, illetve nem szoktam leírni ilyet, de Simen extrém rikácsolását néha túl soknak érzem, azonban tudvalevő, hogy a Borknagar zenéje mindig a kettősségre épült.
Øystein zenekara ugyan sosem játszott tisztán black metalt, de ezen stílus elemei nélkül a Borknagar zenéje nem lenne értelmezhető. A másik irány, ahonnan elindulhatunk a Fall felé, a ’70-es évek progresszív rockja, elsősorban a Pink Floyd 1971 és 1975 közötti korszaka, természetesen ebben a körben nem a hangzásra, hanem a dalszerkezetekre és az epikus, nagyszabású megfogalmazásra gondolok. Ha dalokat kellene kiemelnem, és ezek indoklásaként miérteket kellene megfogalmaznom, bajban lennék. A skála ugyanis Bjørn blastbeatjeitől a The Wild Lingers balladájáig terjed. Jens Bogren szakértelmének köszönhetően pedig a megszólalás mindkét véglet esetében tökéletes. Legyen szó a kristálytiszta black metalként induló, majd progresszív rockba torkolló nyitó darabról, a címével helyettem mindent elmondó Nordic Anthemről, a már emlegetett balladáról vagy a legnagyobb vállalkozásukról, a záró Northward eposzról. Szigorúan szubjektív alapon – miértek nélkül – pedig kiemelném a hozzám különösen közel álló Moon-Star Ablaze kettősét.
Frappáns végszót nem tudok írni, de akit valaha megérintett az északi fémzene, vagy nevezzük akár csak epikus metalnak, nem teheti meg, hogy elmegy az idei Borknagar korong mellett.
