Nagy a nyüzsgés az amerikai progresszív metalcore, az ERRA háza táján mostanság. Jesse Cash nemrégiben adta ki második szólólemezét Ghost Atlas címen, majd április 5-én jelent meg a banda legújabb, sorban hatodik nagylemeze a Cure. A 2021-es önmagukról elnevezett, meglehetősen kísérletező és egyben sikeresnek mondható nagylemez után izgalmas kérdés volt, hogy merre tovább, vajon, ezúttal milyen meglepetésekkel szolgál az ERRA.

Az albumról már jócskán kaptunk ízelítőt, hiszen a 12 számból előzetesen négyet is megvillantott a társaság a közelmúltban, ezzel is folyamatosan fenntartva az érdeklődést a rajongók számára.

Az első kislemez a Pale Iris és a markáns címadó és egyben nyitó szám a Cure egyértelművé tette a zenekar elmozdulását egy ritmikusabb, gitárcentrikusabb irányba. Rögtön a második tétel a Rumor of Light az elsőtől az utolsó akkordig tele van groove-okkal, a mély riffeket ellensúlyozza egy melodikus vezérfonal és ez a kettősség végig vezet ezen a laza 50 percen.

Az olyan dalok, mint az Idle Wild vagy a Wave kiemelik az ERRA azon képességét, hogy az erőteljes és a dallamos éneket, hangzást tökéletes összhangban működtesse. Érdemes megemlíteni az elektronikus elemekben bővelkedő, igencsak fordulatos Slow Sour Bleed-et, ahol a kellemes vokált, a sötét, atmoszférikus dübörgés kiválóan ellensúlyozza, mintha nem számítana a holnap…

A Wish az album közepén 1,5 percben átvezet a második felvonásba. A Glimpse-ben melóznak a gitárok rendesen, jönnek a riffek, a ritmusszekció is dübörög közben egy ambivalens, nyugodt érzésed támad az éteri refrénnek köszönhetően, egyszerűben beránt a zene hangulata. Számomra nem volt kérdés, abszolút kedvenc lett.

Jellemzően az egész albumon J.T. Cavey és Jesse Cash remekül kiegészíti egymást, aminek egyik ékes példája lehet a Past Life Persona és talán nem túlzás állítani, hogy ez a fajta harmónia az egész Cure esszenciája is egyben. Ennél a tételnél éreztem némi átfedést egyébként Jesse Cash szóló projektével. A hangulat, a könnyed hangzás ismerősnek tűnhet annak, aki már meghallgatta a Ghost Atlas-t.

A véghez közeledve az End to Excess és az elsőként kiadott Pale Iris kettőse visszavezet minket az album elején tapasztalt hangzáshoz és végül a Wave a dallamos hangzásával gyógyír a léleknek, és progresszív módon zárja le ezt a kúrát.

Azt gondolom, hogy rendkívül technikás hangzás, félelmetes gitártémák, tökéletesen együttműködő vokál jellemzi az egész albumot, ami a kiforrott dalszerzés eredményeként igazán sokoldalú és változatos lett. Többször érdemes meghallgatni ahhoz, hogy hatásos legyen kúra.