A Kyuss név Magyarországon is egyfajta kultstátuszt jelent. Amikor a banda Kyuss Lives! néven először hazánkba látogatott gond nélkül töltötte meg a PECSA-t, és sztónerek százai dicsőítették a zenekart és adtak hálát a magasságosnak, hogy egyszer az életben láthatták a csapatot.
Aztán a történet kicsit más irányt vett és pusztán koncertező brand egy kis bírósági herce-hurcának köszönhetően Vista Chino lett, ráadásul az együttes bejelentette, hogy lemezt készít. Innentől lesz oda a kultstátusz? Meg kell-e felelni a régi szép időkből fakadó elvárásoknak? Egyáltalán vannak elvárások? Ezekre a kérdésekre keresik a kollégák a választ, merthogy Peace címmel és egy ronda borítóval megjelent az a bizonyos lemez.
A Jó - Ott folytatódik, ahol az utolsó albumnál a Kyuss abbamaradt (RáczÚr)
Az anno Kyuss (Lives!) körüli név mizéria, pereskedés, meg mindenfajta herce-hurca arra mindenképp jó volt, hogy a Vista Chino név felett könnyített módban siklódjon el a figyelmem. Ha ehhez még hozzá adjuk, hogy Nick Oliveri – ideiglenes, de mai napig tartó - kipattanásával gyakorlatilag csak az énekes John Garcia, és a dobos Brant Björk maradt a klasszikus Kyuss felállásból, a Peace, ha nem is egy eleve elrendelt bukást, de legalább is egy igen izzadság szagú debütálást predesztinált. Joggal hittem azt, hogy szar lesz a Vista Chino. Ahhoz képest viszont jött a pozitív csalódás.
Mert Bruno Fevery élőben már bizonyította nekünk, hogy tökéletesen tudja pótolni Josh Homme-ot, és aki beleásta magát a doom/stoner színtérbe, annak ismerősen csenghet az Oliveri-t pótló Mike Dean neve, ugyanis a Corrosion Of Conformity banyósáról van szó. Akár úgy is nézhetnénk, hogy a Vista Chino egy tiszta lappal induló stoner zenekar, de az eléggé álságos megállapítás lenne. A Peace ugyanis folytatja azt az ívet, amit a Kyuss tizennyolc éve félbehagyott.
Gyorsan átrágva magunkat a történelmen; 91’ Wretch: koszos punk rock n roll egy bimbózó stoner rock vonallal fűszerezve, 92’ Blues For The Red Sun, 94’ Welcome To Sky Valley: a Kyuss megtalálja az igazi hangját, a kosz marad, a kissé együgyű punkos részeket masszív riffek, és elszállások váltják, aztán 95’ …And The Circus Leaves The Town: a zenekar kísérletezőbbre fogja a dolgokat, de azért még mindig bennük van a súly. Ekkor – majd tíz évnyi zenéléssel a hátuk mögött - 25 körül van az átlagéletkor a bandában, mondjuk Brant Björk, és Nick Oliveri ekkor már pattant, de millió szálon összekapcsolódik az alap négyes élettörténete, amit most nem is fejtek ki.
Na már most, ebben a majd húsz évben, amíg kronológiailag a mához érünk Brant Björk beizzította a szóló karrierjét, ahol bluesos rockos lazulással tengette az időt, John Garcia, aki a Hermano, Unida, Slo Burn zenekarokkal igyekezett karban tartani a hangszálait, lecsupaszított, inkább izgága rockos zenei aláfestéssel, mint sem okoskodó stoner rockkal (lásd: az ex- Kyuss felét a Queens Of The Stone Age-ben). Ez pedig kihallatszik a Peace alatt. Mike, és Bruno adják is a duó alá a lovat, de ha valaki azt kamuzza nekem, hogy itt Homme, és Oliveri penget, akkor én készséggel el is hiszem. Mert kb. ott folytatódik a Vista Chino, ahol az utolsó albumnál a Kyuss abbamaradt. Kicsit idősebb, nyugodtabb és bluesosabb, de még is elkap néha a nosztalgia szellője.
Pár dalban sikerül igazán jól megidézni a néhol már túlmisztifikált Kyuss örökséget, de még ezzel is veri nálam például a QOTSA utolsó három lemezét, ahol Homme valami nagyon valamilyet akart összehozni. Az előzőleg már megszellőztetett Dargona Dragona, és a Barcelonian azért jelezte, hogy nem fordít nagyon hátat a hagyományoknak a Peace. A Planet 1 & 2 pedig még Kyuss viszonylatban is emlékezetesre sikerült. A lazulósabb Adara szintén kellemes meglepetés, habár nagyon nem illeszkedik az iszappakolt stoner vonalba, még a záró Acidize? The Gambling Moose is hozza a színvonalat. A többi dal sem rossz, de talán ezek a tételek magasodnak ki a lemezről, és nagyjából ezek a dalok határozzák meg a lemez hangulatát is.
A hangzás lehetne jobb. Lehetne tökösebb gitár, még búgósabb basszus. Úgy nagyobbat ütne talán az egész album, de azért annyira nem lett modoros, mint pl. a Ché, vagy Brant Björk szóló anyagai, és nem lett annyira tuskó sem, mint a Unida. A Vista Chino beleillik a Kyuss örökségbe, de helyén kezelve a dolgokat, nem arról van szó, hogy a Kyuss tovább élne. A Vista Chino-val viszont érdemes lesz számolni! 4,5/5
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Rossz - Inkább turnézni kellett volna (Koax)
Mindig lesznek műfajok, zenekarok, amikkel szemben elfogultak leszünk. Nekem ilyen a Down, Limp Bizkit (nem ér fikázni! Szerintem, akkor is a zenés szekció ott magasan kiemelkedő, a mai zenekarok közül) Na, meg ilyen a stoner műfaj is. Anno, amikor megtudtam, hogy a Kyuss Lives! újra koncertezik,és ráadásul ellátogatnak hozzánk is, bátran kijelenthetem, hogy a seggemet vertem a földhöz örömömben. Az a koncert még mindig életem egyik meghatározó koncertjei közé tartozik.
Aztán újabb örömhír volt a számomra, amikor kiderült, hogy készül az új album igaz, hogy Vista Chino néven, de akkor is készül az ős Istenek új albuma. Mégis mi a véleményem az új anyagról? Inkább turnézni kellett volna továbbra is…. Szenvedek, amikor hallgatnom kell, és nem értem miért?!
Itt ez a Garcia gyerek, aki a kilencvenötös Bizzare fesztiválos fellépésen annyira részeg volt, hogy egy értelmes mondatot nem bírt két szám között elmondani, és mégis a Supa Scoopa and Mighty Scoop-ot úgy énekli, mintha a Welcome To Sky Valley-t hallgatnám, és most….
Mint egy bagzó macska, akit nem engednek oda a lányka cicához. Egyszerűen vállalhatatlan, amit művel az albumon. Ezzel lehet, hogy sok mély érzelmű stonert sértek meg, de ezt az albumot nem lehet vállalni olyan múlttal, ami mögötte meg Björk mögött van. Apropó Brant… Ő is, mintha csak úgy oda rakott volna valamit, a dob sound meg borzalmas. A stoner alapítóinak nem így kellene szólniuk. Nem egy protools-szal kicsiszolt albumot kellene hallanunk, hanem azt kellett volna művelniük, mint anno az IHM-nek, a Kényelmetlen Lemezzel.
Bemenni, és egyszerre felvenni az egészet. Fájó ilyen sorokat írni, de sajnos ez az igazság. Természetesen, ha ellátogatnak ide jövőre, akkor megfogom lesni őket megint, mert azt a rohadt Demon Cleanert már hallanom kell élőben, de nagyon remélem, hogy nem az „új” dalokon lesz a hangsúly. 2,5/5
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Csúf - Furcsa Féltestvérség (NemesÚr)
Ezt lemezt, ezt a zenekart sokan akarták látni az új messiásnak. Miért ne tették volna, ha egy (igaz, kulcsfontosságú) fő híján a világ egyik legfontosabb valaha létezett underground zenekarának feltámadásával kecsegtetett? Miért ne tették volna, ha még a Kyuss NEVET is meg kívánták tartani? Miért ne tenném, ha én is minden Karácsonyra eredeti felállású Kyuss reunion turnét, lemezt kérek (többek közt és a világbéke mellett) a Jézuskától, mióta láttam őket élőben Budapesten?
Azért, mert ez a Vista Chino, és nem a Kyuss. Azt kell mondjam, Mr. Homme, majd Scott Reeder (talán Nick Oliveri is?) mégis nagyon helyesen tették, hogy nem hagyták Bjorknak és Garciának használni a Kyuss nevet. Így, még ha első sorban jogi aggályoktól vezérelve is, más névre kényszerültek (ami szerintem amúgy elég pöpecül hangzik), és ezzel, lehet, hogy megmentették a mundér becsületét. A Peace egy sok kis finom nüansszal operáló, gazdag karrierjükből itt-ott pár tanulságot, bár kevés valódi újdonságot megvillantó zenészek (és az egysíkú, de legalább precíz Bruno Fevery) által összerótt album lett. És élvezhető album lett. Nem vert hanyatt, nem kapcsolt ki, mint Brant „desert rockja”, nem forgatta fel a világomat, nem repített ki az űrbe vagy 50.000.000 fényév távolságba, mint a Kyuss… De ha vadiúj gyerekként tekintünk rá, nem pedig „A Zenekarra, Ami Kyuss Akar Lenni” (mert nem hiszem, hogy az akarna már lenni), akkor egy teljesen korrekt és a puszta mélyröfögésen túlra néző stoner bandát kapunk.
A legszembetűnőbbek a lemezen azok az előnyös apróságok, amik mássá, kevesebbé és többé teszik a VC-t a Kyussnál, vagy más, jelenleg taroló stoner bandáknál. Egyértelműen hallható, hogy Brant Bjork minden eddiginél nagyobb teret kapott a számírásban, és ahol a hatása (sőt, a hangja, sőt, a basszgitárja! mert a Planetben ő is megragadja) egyértelműen felcsendül, azok az album fénypontjai – mint hűs sör a gekkósülthöz. Garcia, aki egy meglehetősen szűk trükktárral operáló énekes volt mindig is, végre törekszik arra, hogy ne hozzon majdnem ugyanolyan daltémákat minden egyes számban (ez különösen a vásárt vivő Barcelonianben, és a tőle szokatlan majdnem fejhang-magasságban előadott Sweet Remainen hallható), és érezhetően többet énekel, mint pl. a Kyuss lemezeken tette, ami nem árt a számoknak, ha ennél több már nem lesz: kiváló arányt tart az instrumentális jammelések és az átkötők, felkiáltások közt.
Az utolsó pillanatban ugrott a bandába a Nick Oliveri helyét átvevő Corrosion of Conformity frontember-basszer Mike Dean. Tudtommal még nem hivatalos tag, a lemezen majdnem végig Nick Oliveri tompított zakatolása hallható, gyakran egyedüli követhető gerincet adva a számoknak. Jó játék, főleg, ha drone-os, minimális vezérriffeket kell hoznia, de semmi extra. Bruno Fevery pedig… most mit várna az ember egy cover-zenekarból behozott, egész életében erről álmodó zenésztől? Meg se közelíti Homme zsenialitását, meg se próbál kísérletezni. De legalább tűpontosságú, és úgy is „tiszta”, követhető, bár kiszámítható marad a játéka, hogy nagy szeretettel recsegteti a fuzzok minden válfaját.
E nagy debüt annyira nem eget rengető, mint várná az ember „a fél Kyusstól”. Legzavaróbb, hogy az amúgy kimondottan hangulatos intrót (Good Morning Wastelend) követő nyitó Dargona Dragonán kívül (ami jóféle agyfájdító, mégis céltalan noise-orgiába fúl) nincs egyetlen igazi döngölős, vagy sodró, vagy gyorsan lüktető szám sem az albumon… A régi Kyussra oly jellemző, alaptémákat a dal végén visszahozó, közben bontogató-átalakító, örökké mozgó, alakuló dalépítkezés egyáltalán nincs jelen (kivéve a záró tételben, de ott aztán…!), helyette 1-2 alaptéma (NEM vezérriff!) végig jammelése, megtoldva a refréntémák végig jammelésével, és több, egymást követő szólóblokk vannak. Ez gazdagabb egy alap rockzenekar képleteinél, de TŐLÜK bizony sovány, sőt, a lemez első fele kimondottan ellaposodik. Kényelmetlenül éreztem magam, mint egy palm deserti junkie hétfő reggel, mikor tudatosult bennem, mennyi áthallás van más, a tengerentúli undergroundban emelkedő csillagnak számító stoner bandák dalai és egyes itteni dalok megszólalása között, különösen a Wo Fat, néha a Stonehelm, és régi kollégáik, a Fatso Jetson dalvilága vibrált élénken ott a hangjegyek közt. Meg egy kis Hermano és Nebula is, bár én Slo Burn áthallásoknak jobban örültem volna. Keserű fűízt hagy maga után e felismerés, még ha eme előadók hangzására nagyban hatott a Kyuss… de attól ez még nem visszanyúlás a gyökerekhez.
Koncepció szerint egy zsibbadt, hosszú, éjszakai autókázás a lemez, tiszta ég alatt, de zavaros gondolatokkal a fejedben. Kimagasló nóták mégis akadnak: a Planet 1 & 2 szinte Knight Rider-hangulatot idéz és véglegesen a fülbe lopja magát, a Barcelonian és a záró Acid Moose pedig világosan túlmutat mindenen, ami Kyuss, miközben őrzi annak minden jóságát. Ezek világítanak egy fényesebb utat…
Egy a trükk: elvárások nélkül hallgasd. Ha az ember belefeledkezik, és időt, teret ad a bandának kiforrnia magát, nagyon komoly dolgok jöhetnek belőle. Mert a VC még nem az a banda, ami lehetne, de a jelek szerint elindultak az úton afelé. 3,5/5
