Az őszi esők gépe elé hajtják a kritikust, így törleszthet egy kicsit a nyári lemaradásból. Bizony, még a július-augusztusi, összevont Hammerworld mellékleteként juthatott hozzá a nagyérdemű a (gyakorlatilag) öt éves szünet után új stúdió-albummal jelentkező, győri punk-alapvetés legújabb munkájához – később maga a zenekar nyalta fel ennek nótáit a youtube-ra. Mint rajongónak, minden egyes Auróra-megjelenéskor „csobban a kő, gyűrűzik a hullám, lepereg újra minden, ami volt” (idézet egy ’róra-klasszikusból). Nem a múlt héten történt, amikor Nagy Feró a Garázsban (ez az ő rádióműsorának címe volt) lejátszotta ennek az érdekes nevű csapatnak a később „nyolcvannyolcas demó” néven hírhedté vált anyagát. Dobtam egy hátast, majd feltápászkodván elindultam a lemezbolt felé.
Szó szerint a pult alól kaptam, kartondobozból a Viszlát, Iván kazettát – Vigi és akkori társai kicsit korán búcsúztatták a testvérnép katonáit. A címadó dal alapötletét később csúnyán lenyúlta a Pa Dö Dö duó, viszont ők nagy taktikusan akkor köszöntek el Szásától, mikor hallótávolságon kívülre került már.
Ez idő tájt eléggé féltettük a rebellis zenekarokat: vajon miről fognak énekelni eztán, hiszen megvolt a rendszerváltás, győztünk. Ilyen nevetségesen naiv volt szinte mindenki az országban, de hamarosan Előre törtek kurvák, gengszterek és többé már nem hittük, hogy Feltámadunk. Az élet Keserű Cukor lett, rájöttünk, hogy Nincs Karácsony. Illegális Bálban táncoltunk, vagy felszállhattunk a Balkán Expresszre. Ott A Rezervátum Mélyén azt kérdeztük: Meddig Tart, hisz a Tűréshatáron Túl voltunk már. Most meg itt kiderül nekünk: Még nem ez a tréfa vége!
Az első dal, ami szembe jött velem a győriek 2013-as dalgyűjteményéből a Nincs térerő volt, klipjében Lópici Gáspárral, azaz Szilágyi István színművésszel (utalás egy ifjúsági filmjére, a zenekari fotó fókuszpontjában ő látható a zenekarral). Tipikus Auróra-sláger – bár akármennyire is panel a „minden politikus hülye” alapgondolata, legalább valamiféle változást sejtet. Pusztai Zoltánt, a csapat állandó külsős szövegíróját a ’90-es évek legjobb magyar dalverselőjének tartottam – egészen addig a pontig, amíg politikai látásmódját nem próbálta az általa protezsált zenekarokra erőltetni. (A Moby Dick esetében belháború robbant ki emiatt, de a „cirkáló” elcipelte rakterében ezeket a felesleges terheket.) „Akkor tehát” – meditáltam - „mégis csak ez a tréfa vége”? Hamar válaszra leltem a második klipben, melynek alapját a Téli ég alatt ballada (!) adta. Leesett a tantusz: a cirkáló ezúttal szélesebb népréteget vett célba. Emberileg teljesen érthető módon, hiszen Galacs személyében – Polyák után – már a második tag hagyja ott a fedélzetet egzisztenciális okokra hivatkozva. Immár trióban zenél az Auróra: Galacsot pótolandó a most éppen Kisbé néven zenélő ritmusgitáros-trombitás vette kezébe a basszusgitárt. A doboknál pedig – hogy múlik az idő! – az énekes-gitáros-dalszerző Vigi fia ücsörög Kisróka álnéven.
A többi dal is a fenti megfigyelést támasztja alá. A Meg van még „kifacsart citromnak” indul (utalás egy ’97-es Auróra hiper-slágerre), de sajna „butus” refrén feledteti a kiváló kezdetet. Csak úgy mazsolázva: a Fekete kő talán nekünk „88-as demósoknak” szól, viszont 2013-at írunk… Szerény meglátásom szerint az Auróra ágyújának két legpusztítóbb lövése a kilencvenes évek végi Illegális Bál és a Balkán Expressz volt, zsigerből ezekhez hasonlítok minden más munkát. Úgy érzem, ez a tréfa is az illegális bál „populárisabb” világát próbálja megidézni, de a csattanó közel sem szól akkorát.
A Magányos éjszaka fasza kis ivó-himnusz, Led Zep-es (!) betéttel. A Szabadon szembe’ a széllel pedig kitűnő motoros nóta (!). Akármennyire bejövősek e dalok, témáik arról árulkodnak, hogy a kétezres évek első tizedében bejárt útját elhagyó zenekar valahogy légüres térbe került.
Ha jól sejtem, egészen mostanáig az Auróra egyáltalán nem gondolkodott balladákban (hacsak a ’93-as Halálos hajnalt nem soroljuk be annak), erre most kettőt is kapunk nyakunkba. A már említett mellett itt van még a Kozmikus zene – ha lehet választani, ez nekem sokkal jobban tetszik klippes társánál. Hallgatván úgy érzem, hogy még a készülőfélben lévő akusztikus Auróra produkcióval is talán képes leszek megbarátkozni.
Egyenlőre azonban jó nekem a címadó dal rock and rollja. Már csak a Miért ne lennélről és a Nekem az élet kicsit másról nem értekeztem – nem is túlságosan akarok. Nem rosszak, mert „aurórák”, de könnyen lehet: hamar kiszitálódnak agyamból.
Talán nem illendő a kritikusnak ilyet írni, de nekem teljesen mindegy, milyen ez az új Auróra! Az életmű már eddig is akkorára épült, hogy a világ legnagyobb hadihajója sem tudná lerombolni, nem hogy egy közepes erejű durranás, mint amilyennek ezt a 2013-as hangrobbanást hallom. Már az eddigi legjobb dalokból is öt koncertnyi setlistet össze lehetne állítani. Ráadásul most is kaptam egy klasszikust – Nincs térerő – és egy különleges Kozmikus zenét.
Nem fogok tiltakozó karmozdulatokkal a játszója elé ugrani annak, aki ezzel a „tréfás” lemezzel kívánja kezdeni az Auróra együttessel való ismerkedést! Sőt, kívánom: a cd váljon forradalmi kiadvánnyá, mely átstrukturálja ezt a végletekig igazságtalan magyar rock-szintért. Hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy egy kiváló zenésznek (zenekar alapítónak) pizzafutárnak kelljen szegődnie.
