A Roadhog egy – már nem is annyira – fiatal lengyel négyes. A krakkói heavy metal kvartett nevére pedig az Ossuary Records katalógusában figyeltem fel. Ráadásul a fenti lemezük már egy éves múlt, így ahogy a zenei trendeket tekintve ők, úgy a gyors reagálás szempontjából én sem vagyok naprakészséggel vádolható.

A lemezborító alapján amúgy ember legyen a talpán, aki csuklóból a megfelelő dobozba tudja helyezni a Roadhogot. A grafika láttán elsősorban egy melodikus, sci-fi tematikára felfűzött death metal lemezre számíthatnánk, azonban erről szó sincs. A játék neve minden egyéb jelző és toldalék nélkül szimplán heavy metal. A retro jelzőt ugyan még rájuk aggathatjuk, de sokkal közelebb azáltal sem kerülünk a pontos megfejtéshez. Jobb híján így maradjon a jól bevált hasonlítgatás!

Szóval, Roadhog-ügyben a ’80-as évek elejének Judas Priestje, illetve kizárólag a gitártémák okán a Scorpions, valamint – pontosabban mindenek előtt – a kanadai Skull Fist első két lemeze lehetnének azok a támpontok, amikre elsőként hivatkoznék. Az ikergitár témák miatt néhol még a késői Thin Lizzyt és a korai, Di’Anno-érás Iron Maident is emlegethetném. A tőlem tájékozottabb olvasók pedig akár már bele is futhattak a lengyel négyesbe, hiszen előzőleg két lemezük is megjelent az amerikai Stormspell Records színeiben.

A krakkóiak legfrissebb produktuma alig lépi túl a félórát, és ebben a tekintetben egyet is kell hogy értsek velük; negyven éve tudjuk, hogy ebből a bőrdzsekis, magasszárú sportcipős, megszaggatott farmergatyás retro heavy metalból épp ez az ideális lemezhossz. A zömmel középtempós szerzemények legfőbb erőssége – a stílusból eredően – a gitárjátékban rejlik. A krakkói csapat ennek tudatában nem spórolt a szólókkal, egyes nótákban akár több villantásnak is helyet szorítottak. Ezek közül is kiemelkedik a Gypsy’s Curse többkörös szólója. Az énekes/basszusgitáros Krzysztof hangja elég nyers, emiatt a dallamokat elsősorban a két gitárostól kell várni, de az Unleashed című nóta rekesztős vokáljainak előadásakor a frontember is a maximumot hozta ki magából. A relatíve változatosság jegyében itt van még a speedes Surreal Overdose, az ökölrázós, együtt éneklős Misery Loves Company, a döngölősebb, középtempós With Enemy By My Side vagy az epikus záró darab.

A mélyebb tartományok nekem ugyan hiányoznak a lemezről, azt az esetleges ellenérvet viszont el kell fogadnom, hogy ennek a minden ízében ’80-as évek eleji muzsikának ma is valahogy ebben a formában kell megszólalnia. A nóták tehát így, stúdiós változatokban is működnek, de ennek a muzsikának az igazi terepe egy száz fő alatti klubkoncert.

A varsói kiadó teljes mellszélességgel a srácok mellé állt, hiszen a Gates To Madness mindhárom fizikai formátumban elérhető. A korszellemnek megfelelően ez a muzsika kazettáról hallgatva az igazi, de a lustábbak a megfelelő digitális felületeken keresztül is beléphetek „Az őrület kapui”-n.