Pontosan két évvel ezelőtt mutatkozott be a KK’s Priest, K.K. Downing, egykori Judas Priest gitáros új zenekara. Közben megérkezett a folytatás is, annak ígéretével, hogy az idei, nem túl combos trad. metal felhozatal egyik kötelező sarokpontja legyen.
A csapat két alapembere a már említett gitárlegenda, valamint Tim „Ripper” Owens, aki Halford távollétében a Judas Priest énekese volt, de megfordult egyebek mellett az Iced Earth-ben, és egy ideje látványosan nem találja a helyét. Volt szerencsém a bemutatkozó nagylemezükkel is közelebbi ismeretséget kötni, az akkori cikkben részletesebben tárgyaltam a KK’s Priest eredettörténetét is, ERRE találod.
A 2021-es album arról szólt, hogy Ken bebizonyítsa magának, a világnak és volt zenésztársainak, hogy nem kell őt még leírni; ha már az anyazenekar nem fogadta vissza a soraiba, majd ő megcsinálja a saját ellen-Judas Priestjét. Ez ugyan nem sikerült maradéktalanul, de végül is elkészült egy nagylemez, koncerteztek is vele, joggal remélhettem, hogy elmúlt a befeszülés, véget ért a durci, és a folytatásban a lényegre fókuszálunk, mindenféle Priest-utalgatások és odamondogatások nélkül. Nos, ehhez képest Ken az interjúkban továbbra is hozza a sértett ovis karaktert, a lemezcím és a dalok fele konkrét utalás korábbi zenekarára, ejnye. Igencsak fegyelmezni kellett magamat, hogy pártatlanul, kizárólag a zenére összpontosítsak.
A lemez a Sons of the Sentinel dallal indul (én szóltam), az intrója konkrétan a The Sentinel-ből lett kölcsönvéve, néhány hang megváltoztatásával. Totális öngól, ugyanis a dal valójában nagyon jó, de így csak nevetséges lesz. Ha nekik lennék, én átírnám Sons of the Guardian-re (kábé ugyanazt jelenti, még a szótagszám is stimmel), az intrót meg hagynám a fenébe. Sodró, kétlábdobos döngetés, Ripper megint nem spórol a sikolyokkal, jó a váltott gitárszóló, és a refrén is emlékezetes. Már az előző albumon is voltak ilyen keményebb kötésű darabok, és ezek továbbra is nagyon jól állnak nekik. Nem lassítanak a Strike of the Viper-ben sem, alig két és fél perc alatt végig is rongyolnak a dalon. A Reap the Whirlwind még emeli is a tempót, az pedig magától értetődő, hogy Downing cafatosra szólózza a hangszerét benne.
Azt is megfigyeltem, hogy ezúttal a hangzást is jobban eltalálták. Vagy több idő volt a felvételre, vagy sikerült hozzáértő hangmérnököt találni, nem tudom, de a The Sinner Rides Again végre nem szól fapadosan. Az album legjobban sikerült dala a One More Shot at Glory, ez volt az egyik felvezető kislemez is. Szépen felépített íve van, még a fokozatosan elhalkuló befejezés sem zavaró. A képzeletbeli A-oldalt a Hymn 66 zárja, szintén nem egy elsőrandis dal, bár ezúttal maradtak a középtempónál. Ezt az első 5 dalt akár külön egységként is kezelhetjük: egyrészt ez a lemez jobban sikerült fele, másrészt műfajilag is egységesebb. Kemény, életerős dalok, sok sikollyal és még több szólóval. Én egy kis US power metalt is érzek bennük, amitől csak még inkább tetszenek.
A második félidőre a nagyívűbb témákat tartogatták, szám szerint négyet. Legnagyobb sajnálatomra ezekkel látványosan lyukra futottak. Kilóra ugyan megvan minden összetevő, hosszú, sejtelmes intrók, tempó- és témaváltások, helyenként kórusok, csak a karakter hiányzik. Én Rippert okolom ezért elsősorban, aki technikailag és hangszín tekintetében a mezőny egyik legjobbja, de nincs meg az a képessége, hogy igazán emlékezetes dallamokkal gazdagítsa a főnök témáit. Biztos vagyok benne, hogy bármit elénekel, amit elé tesznek, és sosem spórol a kakaóval, de az énekdallamok kitalálása nem az erős oldala. Tudjátok, hány dalban kapott szerzői kreditet? Egyben sem. Egy kivétellel Downing egymaga írta mindet, Ripper csak elkaraokézta a kész anyagot. Hát, nem minden a technika.
A 40 perces lemezt a Wash Away Your Sins zárja, egy újabb hosszú, monumentálisnak szánt téma. Ezt már kínszenvedés hallgatni, különösen a kétperces bevezetőjét. Végül is képes érzéseket kiváltani, csak nem úgy, ahogy eredetileg szánták. Könyörgöm, legalább egy olyan részletet tegyenek bele, amire majd emlékezhet a hallgató! A drámainak szánt csúcspont után fokozatosan elhalkul, így ér véget az album. A legjobb, amit tehetünk, hogy gyorsan újraindítjuk, és meghallgatjuk ismét az első öt dalt.
Az a baj a sorozatos Judas Priest referenciákkal, hogy a produktumot óhatatlanul ahhoz hasonlítjuk. Legyen szó a régi korszakról, amikor Ken még a csapat tagja volt, vagy a mostani sokadik virágzásukról, a KK’s Priest egyértelműen alulmarad hozzájuk képest. Ha Ken úgy érzi, hogy maradt még benne zenei mondanivaló, simán alapíthatott volna egy bandát, a hírneve így is sok kaput megnyitott volna előtte. De így csak a „szegény ember Judas Priestje“ marad, és szépen lerombolja a saját nimbuszát is.
Ha nem a főpapokhoz, csak az előző albumhoz hasonlítom a The Sinner Rides Againt, annál valamivel több emlékezetes pillanatot rejt, egészségesebb a hangzása is, de jónak így sem nevezném. Olyan, mint a menzakaja az irodánkban: darabra megvan benne minden, végül is jóllakunk, de ha este az asszonykám megkérdezi, hogy mi volt ma ebédre, addigra már fel se tudom idézni. Kínosan halovány csomag ez egy ilyen kaliberű zenésztől és énekestől, Downing mester másodszorra sem győzött meg, hogy érdemes komolyan számolni vele. Még mindig jobb, mintha elmenne tévés valóságshowba vagy tehetségkutatóba zsűrizni (általában ezek biztos jelei annak, hogy véget ért a karriered), de nem sok választja el tőle. Tegyük is fel gyorsan a Screaming for Vengeance-t, mindenkinek jobb lesz így.
