A Saxon január közepén jelentkezett új nagylemezzel, ami már a huszonnegyedik a britek fél évszázados pályája során. A kitartás, a lendület terén tehát semmi gond. De mi a helyzet a kreativitással?
Igazából nem is akartam utánaszámolni, de minden cikk, sajtóanyag és hasonló írás azzal kezdődik, hogy a Hell, Fire and Damnation már a 24. Saxon sorlemez. Jól van, jegyzőkönyvbe vettük. Az NWOBHM egyik alapcsapata továbbra is az állandóságot képviseli a műfajban, igaz, Paul Quinn alapító-gitáros tavaly bejelentette, hogy az aktív turnézástól visszavonul. A pótlására Brian Tatler érkezett a Diamond Head-ből, aki szintén a brit heavy metal új hullámának egyik zászlóvivője. Ha már az állandóságról beszélünk: a hangzásért ismét Andy Sneap felelt, aki az egyik legkeresettebb hangmérnök/producer manapság, illetve a felvezető interjúkban maga a főnök, Biff Byford nyilatkozta, hogy nem kell meglepetésekre számítani az új album kapcsán. Ami azt illeti, jól is van ez így, jobban féltem volna, ha Byford mester nagy revelációkat és váratlan fordulatokat ígér, így 73 évesen. A klassz borítóba csomagolt (Sallai Péter munkája), bő 40 percnyi kilenc dalt jó érzésekkel, pozitív várakozásokkal telve indítottam el.
Aztán mindjárt egy gagyi intró zökkentett ki a „flow-ból.” Valahogy olyan parodisztikus volt – nézzétek el nekem, a Gloryhammer koncert után még mindig traumatizálva vagyok, és akkor is paródiát kiáltok, amikor nincs miért. Majd jött a címadó, olyan finom, testes, egészséges gitárhangzással, hogy csak na! Hiába old school metal, ilyen megszólalást 30-40 éve egyszerűen nem lehetett volna összehozni, szinte simogatja a fület. A dal viszont ahhoz képest, hogy első kislemez és ugye címadó, olyan B-oldal hármas, fáradt benyomást keltett. A címe Biff gyerekkori emlékeit idézi meg, az apukája szavajárása volt (pokol, tűz és kárhozat), amikor valami csínytevéssel jól feldühítette. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy okkal lett kiemelt dal belőle, ugyanis a többi még ennél is fáradtabb, B-oldal-hármasabb lett.
A másik kivétel a következő Madame Guillotine. Az intróban basszusgitárt hallunk, ami eleve ritka. Különleges a hangulata, kicsit olyan, mint a The Undertaker az Accept-től, még a témája is hasonló. Hosszú, változatos szólója van, jó a riffje is, kimagaslik a lemezről. Amúgy ettől függetlenül is feltűnt, hogy mennyire hasonlítanak a jelenkori Accept dolgaihoz. Főleg a középtempós daloknál feltűnő ez, tudjátok, amikor csak annyi a refrén, hogy elvakkantják a címét.
A Fire and Steel dallal azonban komoly mélyrepülés veszi kezdetét, pedig éppen csak belemelegedtünk. Ez a dal egyszerűen kínos, pláne ezzel a szöveggel. Nehéz megmagyarázni, miért nem jó: lendületes, szépen szól, de valami mégis hiányzik. Mintha a saját maguk tribute zenekara lennének. Ha egy kezdő underground csapat dala lenne, jóindulatúan elnézném, de tőlük ez nagyon vékony.
A 1066 riffje ügyében ismét az Accept-hez fordultak ihletért (a Teutonic Terror állt modellt hozzá), pedig ahogy a szöveget figyeltem, ez is a szászok és a vikingek összecsapásáról szól. Ha emlékeztek, az Amon Amarth is feldolgozta a témát a Saxons and Vikings dalban, és Biff énekelt is benne. Johan Hegg ugyan nem viszonozta a szívességet némi bömböléssel, pedig feldobhatta volna a dalt.
A lemez második felén sorakozó számok szinte mind egy kaptafára készültek: standard riff, dallamtalan, egy hangon elkántált refrén; ember legyen a talpán, aki bármilyen karaktert fel tud fedezni bennük. A változatosság is kimerül annyiban, hogy a középtempós vonaglást néha egy-egy gyorsabb téma váltja. További gondom, hogy a dalokat indokolatlanul hosszúra nyújtják: az eleve terjengős gitárszólót sokszor egy harmadik versszak követi, így több trekk is öt perc fölé terpeszkedik. Gyakran alkalmazzuk a „jóra hallgatni” szófordulatot, de a Hell, Fire and Damnation esetén az ellenkezője igaz: minél többször forog, annál kevésbé tetszik. Szóval nem érdemes túlanalizálni, mert csak még több gyenge pontja jön elő.
A Saxon mai státuszát nem a friss teljesítményük, hanem a régi patina indokolja. A Hell, Fire and Damnation nem úgy rossz, hogy lusták lennének vagy összecsapták volna, hanem úgy, hogy a kreativitás szikrája már csak pislákol. Az akarat megvan, de csak középszerű, emlékezetes pillanatokat nélkülöző dalokra futotta belőle. Bármelyik származhatna 30-35 évvel ezelőttről is, és akkor se lettek volna húzónóták. Nem szeretem, amikor valaki azt hangoztatja, hogy nincs már puskapor a hagyományos metalban, de tény, hogy azok, akik ezt vallják, most igazolva láthatják az elméletüket.
Szerintem kétféle módon állhatunk ehhez a lemezhez. Ha funkcionális zenehallgatásra vágyunk, akkor nem rossz választás. Jó a hangzása, úgy általában minőségi a produkció. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy a Saxon élvonalbeli csapat, élő legenda lassan 50 éves múlttal, akkor a friss lemezüket magasabb polcra szánjuk. A megjelenése legyen esemény: rákészülünk, nekiülünk végighallgatni, és a végén úgy állunk fel, hogy ez igen, tudnak ezek a britek (szászok, hehe). Nos, ezt az érzést nem adja meg. Ha szigorú vagyok, és megkérdezem, hogy mégis mit tett hozzá a patinás életműhöz, a válasz az, hogy igazából semmit sem. Van rajta legalább egy-két olyan dal, amit majd várunk a koncerteken? Nincs. Jól van, nem forgatom tovább a kést a rajongók szívében, csak amikor havonta százszámra jönnek ki lemezek, többségében olyan bandáktól, akiknek a nevét se hallottam még, egy Saxon-tól számomra nem elfogadható a kellemes háttérzene.
Továbbra is nagyon várok egy ütős klasszikus metal (power metal) lemezt, és az előzetesek alapján talán a Judas Priest az lesz márciusban, esetleg a surranópályán szépet hajrázó Sonata Arctica. Ami a Saxon idei próbálkozását illeti, a címben is olvasható frappáns verdiktet asszonykám mondta ki, de teljesen egyetértek vele.
