Emlékszem, hogy a Lamb Of God-ot még a néhai Stiff Bastard zenekar frontembere Ricskó mutatta nekem egy lemezboltban. Mikor éppen a Machine Head kollekciót bővítettem azt mondta, hogy hallgassam meg ezt, ez a kicsi Pantera. A vége az lett a dolognak, hogy hazajöttem pénzért, aztán az nap délután megvettem még a Wrath-ot. Azóta azért kicsit jobban beleástam magam a munkásságukba, most meg itt az új album a Sturm Und Drang! Hajtás után az ismertető!
El kell ismerni, hogy az idei év, a metal éve. Jön a Fear Factory, ami rendkívül jó hangzással kecsegtet. Ott az új Ghost anyag, jön egy igen ígéretes Soulfly, Slayer, Deftones, volt egy remek Rosy Finch albumunk. Az előzetesek alapján eléggé ígéretes volt a Lamb Of God új albuma is. A srácok nem voltak restek, osztották is rendesen az új dalokat, hogy mégis mit várhatunk tőlük. Egy tuti, csalódni nem kellett. De mit is várnánk a richmondi brigádtól. A zenekar fejlődése tökéletesen lekövethető lemezről lemezre. Érezni, hogyan léptek az évek alatt fokról fokra, egyre feljebb, míg elérték a tökéletes albumot a Wrath-tal. Kérdés volt anno, hogy azt a tökéletes albumot sikerül-e tovább szárnyalniuk? Jött 2012-ben a Resolution, ami egy hatalmas csalódás volt, a zenekar csak árnyéka volt önmagának. Középszerű dalok, mintha nem tudtak volna kilépni a Wrath árnyékából. Később meg jött a prágai incidens. Ellenben lehet, hogy az a sajnálatos haláleset kellett ahhoz, hogy a Lamb Of God elkészítse a Sturm Und Drang-ot, ami az eddig elkészült egyik legjobb anyaguk!
Álmos reggelen a liftbe belépve elindítottam a lejátszómon Still Echos című nyitó szerzeményt és aznap reggel nem volt szükségem energiaitalra, hogy fel tudjak ébredni. Az a lábdob a dal elején pontosan olyan tempóban úgy dobbant, mint a szívem. De ebben még nem is lenne semmi extra, ha nem lenne olyan izmos hangzás mögé pakolva, hogy az levigye az ember fejét. Ha igazán hangosan hallgatod hangfalon az albumot, a lábdob úgy dübörög, mintha folyamatosan gyomron rúgnának.
Aztán jön az egyik kedvenc dalom az 512. Ehhez a remek dalhoz készült az egyik legbetegebb klipjük is, ami már a beharangozó alatt megfogott. Randy úgy hörög, visít benne, mintha az élete múlna rajta. Egyszerűen ez a csávó annyira tökéletesen hozza ezt a mocskos, gyilkos hörgést, hogy azt tanítani kéne. Ami pedig meglepő, hogy hosszú idő után először most tisztán is énekel, a szintén már korábbról ismert Overload című dalban. Első hallgatásra igen-igen furcsa, de mégis valamitől különleges, és magával ragadó. Sokadik hallgatás után az egyik nagy kedvencem az Engage The fear Machnie. Chris ebben a számban olyat dobol, hogy attól egyből kiestem a gatyámból. Nem hiába akarta Mustaine, hogy beszálljon hozzá zenélni a Megadethbe. Nem túlzás azt állítani, hogy korunk egyik legnagyobb metal dobosa a csóka.
De persze semmit se érnének a remek dobtémák, ha nem lennének olyan feszesen alátámasztva John basszus témáival. Egyik erőssége a zenekarnak, hogy nem nyomják el a basszust, szépen kivehető és élvezhető minden számban. Vétek is lenne az ilyen témákat eltitkolni. Amúgy, ha megakarnád határozni, hogy mihez hasonlít az album, akkor azt mondanám, hogy benne van a Wrath dühe, ellenben nem annyira pattogós, de mégis magával tud ragadni, fenn tartja az érdeklődésedet. Köszönhető ez az olyan daloknak, mint a Wine And Piss, amiben Willi-ék hatalmasat gitároznak.
Egyszerűen, ha akarnék se tudnék rosszat írni erről az albumról. Ilyen lemezeket kell letenni az asztalra, és akkor megvan az esély, hogy a metal feltámad hamvaiból. Nem kell félni, hogy mi lesz velünk, ha nem lesz Metallica, vagy AC/DC, mert tele vagyunk rengeteg tehetséges zenésszel, zenekarral, csak oda kell rájuk figyelni!
Béke, Szeretet, Metal
