Soha ne legyen nehezebb egy zenei blogba írogató firkász dolga, minthogy egyik kedvenc zenekara szabványban gyártja a jobbnál jobb lemezeket. Persze szeretjük nyelvünket köszörülni egy-egy gyengébben sikerült alkotáson, de mégsem ezért élünk, hanem hogy minőségi és élményszámba menő alkotásokat méltassunk, mert ezt szeretjük, ez a fő profilunk. Hogy miért is kezdem ilyen messziről mai kritikánkat? Mert a finn mesterek előző lemeze, a 2013-as Circle esetében is én vetettem “papírra” azokat a sorokat, melynek végkicsengése az volt akkor, hogy minden idők legjobb Amorphis albumával állunk szemben.
Újra kell értelmeznünk akkor a teljes életművet, mert igazából mert inkább arról van szó, hogy az Amorphis életében egy új időszámítás kezdődött. Kicsit felejtsük el a Thousand Lakes-t, a Tounela-t vagy éppen a Skyforger-t, mert amit ott és akkor csináltak, szinte sehol nincs ahhoz képest, mint amit most elkövettek az Under The Red Cloud albummal. Túlzásnak tűnhetnek ezek a szavak, de nem azok. Az elmúlt húsz év minden top pillanata belesűrítve egy tökéletes albumba. A Thousand Lakes nyers bugyogása a Circle szépségeivel vegyítve, megfűszerezve a szokásos népi hatásokkal és a korábbi lemezek alatt megismert és megszeretett stílussal. Ez hozta el nekünk idén az Amorphis. Nem igazán tudom, hogy nálam lesz-e idén még egy ennyire magától értetődően hibátlan lemez.
Sokadszorra meghallgatva úgy tűnik, hogy csináltak egy válogatás lemezt, de ehhez nem használtak fel a korábbi albumok dalaiból egyet sem, inkább megoldották csupa új szerzeménnyel. Valóban a megjelenés pillanatában vált klasszikussá a nóták mondjuk kétharmada a lemezről, a többi meg csak egyszerűen túl jó, hogy lemaradjon akármilyen kiadványról. A lemez, mint már nyilván kiderült eddig is, hogy a maximális pontot fogja kapni, de inkább beszéljünk arról, hogy miért indul nagy eséllyel az év lemeze címért. Az album középtáján a Death Of King - Sacrifice - Dark Path trió olyan magasságokban jár, hogy arra kevés jelző van. A Death Of King által megidézett Thousand Lakes világ nagyszerűen sikerült, a Sacrifice szóló részére nincsenek szavak, a Dark Path ereje pedig falakat tudna arrébb mozgatni.
Személy szerint nagyon utálom a bonus track marháskodásokat akármilyen lemezen, mert egy dal vagy legyen fent a lemezen, mert oda való, vagy kerüljön ki majd egy gyűjtői verzióba valamilyen formában, de ezzel verziózni lemezt, nem értem. Viszont itt ezt is nagyon jól sikerült megoldani, mert mindkét bónusz, a Come On Spring és a Winter’s Sleep is nemhogy teljes értékű tagjai a többi dal által adott képzeletbeli csoportnak, hanem egyenesen a legjobbak között van a helyük.
Minden pillanatában zseniális a lemez, személy szerint eddig nem nagyon találtam benne olyat, ami egy picit is elvenne az élvezeti értékéből, most meg ezek után meg nem is fogom keresni.
Nem kicsit sajnálom, hogy idén nem láthatom őket ezzel a lemezzel turnézni, egészen biztosan eldobnám az agyamat ezektől a daloktól élőben, de sajnos/nem sajnos nem headlinerként térnek vissza Budapestre az Arénába, hanem a Nightwish és Arch Enemy társaságában december 12-én, ami kicsit elveszi a kedvemet, de nektek ne vegye el! Menjetek és mondjátok el, hogy mekkora istenek a finnek, ha metal zenéhez nyúlnak!
