Nehéz olyan dalszerzőről, lemezről írni, aminek a kedvelői már kialakult véleménnyel rendelkeznek az adott életműről. A jó ideje már csak Kátai Tamást magába foglaló Thy Catafalque és új lemeze márpedig ebbe a csoportba esik. A 2011-es, nem mellesleg zseniális Rengeteg hasonló titulussal felvértezhető utódja a napokban látott napvilágot, ami folytatja az eddig bejárt út örökségét.
Már tudni lehetett erről a lemezről előzetesben, hogy a koncepció a hegyekre és a vizekre, azoknak viszonyára épül. Nem is lehet tagadni, hogy a skót felvidék tájai hatással voltak emberünkre. Ezt az album címe is jelzi, hiszen a Sgúrr skót gael nyelven a hegycsúcsot takarja. Továbbá ismert info volt az is, hogy már nem vett rész a munkálatokban a legutóbbi kiadványon az éneksávokat jegyző Bakos Attila. Ebből egyenesen következett, amit Kátai mester be is jelentett: egy zordabb, ridegebb albummal van dolgunk, mint a Rengeteg. Ez persze relatív, hiszen az egyedi, borongós atmoszféra mindig is ott volt a Thy Catafalque lemezein, de most valóban több a tüskésebb momentum, mint a 2011-es albumon, olyan, mintha jóval a Rengeteg előtti érában, de talán még a Róka Hasa Rádiót is megelőzően íródott volna. Nem mellesleg az ennek köszönhetően az ének is jóval kevesebb, főleg a hangszerek beszélnek.
Ennek ellentmondóan mégis az Alföldi Kozmosz folyószerűen sodró lebegése mutatta meg először magát a gyönyörű, digibook kiadású CD-ről (az elődjeihez hasonlóan szépséges kialakítású bakeliten is napvilágot látott természetesen). Szóval az, hogy miért egy énekmentes, Dimitris Papageorgiou hegedűjével és akusztikus gitárral eljátszott dalt választott a kiadó elsőnek nem tudni. Mindenesetre az album kezdéseként is kiválóan helyt áll, nem hiába került ebbe a kiemelt pozícióba.
A kétségek eloszlatása végett a következő nyilvánosságra hozott dal a valóban jéghideg és tüskés Jura lett, majd az epikus című Titokzatos formák a halál titokzatos birodalmában. Főleg az előbbinél már valóban érezni a morcosságot. Viszont az ének hiánya nem olyan feltűnő, hiszen a zene elvisz mindent a hátán. A dalok hossza meglehetősen változatos, a 20 másodperces fel- és levezetőktől kezdve a negyed órás monstrumokig minden előfordul.
Ellentétben a Rengeteggel, a Sgúrr egy többször hallgatós lemez, nekem is kellett pár hallgatás, mire teljesen beérett. A lemez felépítése tökéletes az érdekes módon különös hullámívet leíró hosszúságú dalokkal (középen akár tükrözhetnénk is a szerzemények időtartamait). A már említett Zúgó - Alföldi kozmosz – Oldódó formák hármast a könnyed, lágyan simogató Hajnal kék kapuja követi.
Ezután a keményebb vonalú Élő lény-nyel kezdve komorodik be igazán a lemez. A Jurával, ami már színtiszta black metal utazunk tovább az újabb epikus monstrum, az Sgúrr eilde mór kegyetlen világába. Az morcos szó talán nem is írja le a dal egészét, hiszen 11 perc után pihen csak meg. Ennek ellenére a maradék öt perc is hihetetlenül élvezetes marad, levezeti az addig felhalmozottakat. Ezek után a Keringő szépsége szinte simogatja a lelket, egyszerűen jól tud esni ennyi tömény metal után, hogy aztán a Zúgó második része búcsúztasson el ettől az 50 percnyi csodás utazástól.
A Thy Catafalque új lemeze, ha még picit nehezebben is emészthető, mint elődje, megmutatja, hogy Kátai Tamás ott van a kortárs metal nagyágyúi között. Le merném fogadni, hogy sok „Év lemeze” listán előkelő helyen fog csücsülni a Sgúrr – nem méltatlanul! Aki kedvet kapott a lemezhez és még nem hallgatta volna meg, nálunk is megteheti. (5/5)
