A napokban gondolkodtam azon, hogy mennyire nincs már meg az, mint régebben: hogy egy lemez megjelenése egy kisebb ünnep, egy kíváncsian várt esemény volt a rajongó számára. A zene a streaming szolgáltatók miatt már „természetes”, nincs az, hogy meg kell venni, nincs az, hogy rááldozod az időt, energiát, hogy beszerezd, levadászd azt. Nincs meg az egész szeánsza. De egy új Thy Catafalque anyag kiadása azért még ennyi megjelenés, ennyi év és ilyen szintű zenei áradat mellett is prioritást élvez nálam. Kérem szépen, egy évvel az elődje után megjelent az első sorszámozott című album, a XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek, ami megint hozza az ünnepi hangulatot, a fene egye meg!
Vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy jó előre megkaptam az albumot hallgatásra, pörgettem is, amikor tudtam, plusz folyamatosan figyeltem, amikor kijött egy-egy előzetes, mit szólnak hozzá az emberek, de nem azért, hogy „ihletet” merítsek mások gondolataiból, hanem azért, hogy tényleg ők is azt gondolják-e, amit én: hogy ez egy igen erős album (lesz).
Már jó másfél évtizede vagyok szorgos és lelkes követője az időközben koncertzenekarrá nemesedett zenei projektnek, lényegében lekövettem azt az időszakot, amikor érdemben is felfutott az egész és már mindenki egyre szorgosabban kérdezte Kátai Tamástól, hogy lesz-e valamikor koncert. Aztán amikor lett, egyszer csak jött a többi is, majd a turné, most pedig már egy szorgosan fellépő zenekarról beszélünk, stabil felállással, szóval tényleg megtörtént az, amire senki nem számított. És milyen furcsa, hogy ez is teljesen működőképes, pont olyan természetes, hogy van egy koncertező Thy Catafalque, mint amikor nem volt. Mintha mindig is így lett volna kitalálva a történet.
Nem tudom, ez, mármint az élő hangzásra igazíthatóság beleszólt-e a dalszerzési folyamatba, de pont ennek ellentmondóan, mintegy Kátai-féle fricskával minden eddiginél több, összesen húsz vendégzenész szerepel az igen színes beltartalmú és hangvételű friss anyagon. Lehetne mondani, hogy most minek ennyi minden, meg nem lesz-e túl eklektikus a dolog, de a régi rajongók jól tudják, pont ez a színesség adja meg az egész Thy Catafalque sava-borsát.
Hogy azért viszonyítani is lehessen, merre helyezkedik el a XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek a zenekar muzikális koordináta rendszerében, nekem ez a lemez a Rengeteg, a Geometria és a Naiv játékosságát, általános zeneiségben is mérhető értékét vegyíti a vadabb, korai időszakra jellemző nyers gitárokkal, ami így összeadva egy nagyon érdekes, hangulatos elegyet alkot, nem csak leírva, hanem ténylegesen, a zenében is.
Nem tagadom, a Vadak és az Alföld is jó lemezek voltak, de arányaiban gyorsabban elkoptak nálam, mint az előbb említett elődjeik, mindamellett, hogy ismétlem magam: ezek is nagyon erős albumok lettek. Csak a metalosabb, karcosabb él mellett kevesebb volt benne ez a jó értelemben vett, megfoghatatlan, magyaros, de nem magyarkodó íz. Tudjátok ez a… Hát, hogy is fogalmazzam meg… Hetvenes-nyolcvanas évek magyar TV műsorait, ezek mellett talán még a következő dekád sci-fijeit is idéző retrofuturista löket, amitől igazán egyedi ez az egész, Thy Catafalque név alatt épített zenei univerzum. Biztos tudjátok, miről beszélek. Ez a lemez újra a játékos, de vad, vadóc hangzást, hangulatot, érzést teríti le a képzeletbeli asztalra, nyilván a zseniálisra formált, az igényességet és az utolsó hangig való kimunkáltságot végig zászlójukon hordozó dalok által. Az egész album egyfajta összegzését adja annak, amiért mindig is szerettem a TC zenéjét, ráadásul valahogy ezt mind sikerült egy új, vagy újként ható köntösbe burkolni. Nem tudom, hogy hogyan, de sikerült.
Persze, most lehetne azt, hogy leírom, melyik dal miért jó, de ez ilyen „ülj le fiam, egyes” kategória, rendszerint átugrom az ilyen részeket a hasonló ismertetőkben, hacsak nem retrospektív írásról van szó, mert egy számomra ismeretlen, vagy még ismeretlen albumról nem sokat mondanak el. De itt nagyon egyszerű az egyenlet: vegyétek a Thy Catafalque legjobb, nektek legkedvesebb hangulatait, legyen az brutális cséplés, vagy folkos, esetleg táncolhatóan játékos, esetleg mélázóan elborult szintis elszállás, vegyítsétek össze és… A fene, megint egy új arcát mutatja ez az egész!
Nem tudok nem kitérni rá, hogy milyen remek dallamok kerültek elő ezúttal is. Legyen az csak pár másodperc, mint a Mindenevő klarinétos / billentyűs rövidke törése, vagy a Világnak világa refrénjéből induló energiafolyam, vagy épp az első pillanattól személyes kedvencemmé vált Ködkirály egésze (ez koncerten biztos centikben mérhető libabőr lesz!). Szóval, ha valaki arra a kérdésre keresi a választ, hogy kiégett-e már Kátai Tamás, vagy lelketlen sorozatgyártás eredménye-e XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek, sajnos el kell szomorítsam. Sőt, ha valaki valamiért nem ismerné a Thy Catafalque-ot, ezt az egyébként a formáció fennállása óta először külsős produceri fület is igénybe velő albumot bátran oda merném nyomni az orra alá, hogy akkor lehet ismerkedni. Ha ez alapján a bő ötven perc alapján nem kattansz rá (újra) a Kátai-művek zenéjére, veszett fejsze az egész. De úgyis rá fogsz, hidd el!
Mondjuk maga a lemez íve igen „huncut”, mert a Piros kocsi, fekete éj beetetése után pont a tüskésebb számok jönnek ijesztésként, de talán így a legjobb, mert utána egyre inkább elkezd szárnyalni a Mindenevő Vasgyár romjai közül fel az égbe, hogy meglássuk a Világnak világát, a Nyárfa, nyírfa lombjait, fel, Lydiához, ahol a Vakond, de már annak túrása sem látszik, egyenesen a Ködkirályhoz, hogy aztán egy Aláhullással a Gyönyörű álmokig vigyen, egészen Babylonba.
Mit is lehet mondani erről az albumról? Kátai Tamás és a Thy Catafalque megint megcsinálta, leszállította az év egyik legjobb lemezét. Unalmas lehet sokaknak, hogy mindig csak dicséret, meg ajnározás érkezik egy-egy, a zenekar nevével díszített korongra, de mit tudunk tenni, ha egyszerűen jó az egész? Nyilván lesz, akinek nem fog tetszeni a XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek, azt is el tudom képzelni. De én úgy érzem, hogy a csapat egyik, ha nem „AZ” egyik legerősebb lemezét köszönthetjük itt, 2024-ben. Ez most nagyon jól sikerült!
