Ha mondjuk létezne egy olyan kérdéssor, amely azt lenne hivatott körbejárni, hogy milyen mély árkot hasított a lényünkbe közvetlenül, vagy közvetve a hetvenes és a nyolcvanas évek punk, poszt punk színtere, akkor utolsó feladat gyanánt, amolyan esszéírásra biztosan javasolnám, hogy meg kelljen fogalmazni a Killing Joke zenekar lényegi mivoltát. Ha pedig én magam kapnám ezt a feladatot, azt hiszem valami olyasmit írnék, hogy a zenei élet azon vajákosai, akik sokkal messzebb taszítottak minket annál, mint amit valaha is tudtunk az életről. Elsodortak minket a jövő pereméig, ahol fejünk fölött milliónyi kihűlt csillaggal magunkra hagytak a rettegés mezejének kellős közepén, ahol misztikus menetelésben zakatol körbe a halál. Hihetetlen, hogy az első lemezen felcsendülő Wardance már harmincöt évet megélt klasszikus és, hogy mennyire mint egy jövendőmondó előzte meg a korát. De vajon azt is látta előre a Londoni zenekar, hogy habár a dolgok pusztulásra vannak ítélve, ő maga úgy tűnik mindent túl él és vastagon gázolva a huszonegyedik században majd kiadja a Pylon című lemezt?

Amúgy meg mindig mondom, hogy ha nyitott vagy zeneileg és nem tudod mit hallgass, akkor hallgass meg egy Killing Joke lemezt. Abban benne lesz minden. A velük való első találkozásom idején épp a Pandemonium lemez volt porondon, ami kellően vastag metál témákkal átszőve hozta azt az monumentális, lázító mégis melankolikus rock zenét, ami akkor nagyon fel tudta kelteni a figyelmemet. Az említett 94 - es lemezt azonban megelőzte még nyolc korábbi nagylemez, aztán mostanáig még született azóta hat, szóval az indusztriál underground csúcsán a bandának körülbelül olyan komoly életműve van, mint mondjuk Asimov mesternek a könyvek terén. Ez a hasonlat pedig már azért sem rossz, mert ők is tényleg simán megelőzték a korukat sokszor, pont mint az említett író. Ők 1988 - ban az Outside the Gate lemezen már rég azt a zenét játszották, amitől pár évvel később a Nine Inch Nails esetében tömegek estek hanyatt. És habár az én kedvenc lemezem a zseniális Extremities Dirt and Various, az tény, hogy még tizenhat évvel azután is készült olyan lemez, amit az Invocation című számmal az élén, képes voltam három napig egyfolytában hallgatni.

Mert a Killing Joke nemigen tud hibázni, és megújulásainak száma lassan a főnix madáréval és Madonnáéval vetekszik. Ennek köszönhetően pedig az előző két nagylemez is remek kritikákat kapott, amik többek között annyiban is hasonlóak ehhez a mostanihoz, hogy szintén az eredeti 1978-as felállásban került feljátszásra. Ugyanis a sok bandában megfordult legendás Paul Raven halála után újra visszatért a Martin"Youth"Glover alapítótag, így 2008 -tól az eredeti klasszikus felállásban alkot a zenekar. Mégpedig olyan erőteljes dalokat, mint a Pylon nyitótétele az Autonomous Zone. Ami elektronikus, zakatol, de amellett, hogy kíméletlenül gépies, mégis inkább valami lüktető törzsi spiritusz ömlik belőle elmosva a határokat amik sose voltak. A gitárok meg persze elég vastagok, és ahogy a kilencvenes évek elejétől minden lemezen, zúznak, hogy az igaz fém arcok ne mondhassák, hogy ennek a bandának semmi keresni valója az év top metál lemezei között, amikor majd ott találkoznak vele.

A Dawn of the Hive című dalban pedig az örvény húz tovább. Miközben megjelenik az az árnylatokban gazdag dallam világ is, amiben mindig azt érzem, hogy ott van a nyolcvanas évek összes gyönyörű pillanata. Ahol a billentyűk, a dark wave találkozik a punk sodrásával és személetével miközben mindennek a tetején ott áll kifestve a sámán, Jaz Coleman egy David Bowie szintű hanggal. Ebbe az elegybe pedig simán beledobálnak még olyan hangokat, amiket dub, drum'n'bass vagy techno lemezeken hallasz. Ettől azonban még sem lesz sok, sőt abszolút simul, barátságos és táncolható. A New Cold War vagy a War on Freedom is egy-egy táncolható forradalom, apokaliptikus valkűr. Az Euphoria viszont még ezeknél is melankolikusabb, de ettől még kapitális tévedés lenne azt gondolni, hogy a maga pozitív hangvételével már nem az új világ ellen szónokol. Mert igen. Egy Killing Joke lemez ugyanis nem csak zeneileg fogalom, hanem mindig elvi kérdés is. De ez nyilván a szövegekből és a szám címekből bárki számára könnyen kiderül. Kedvenc számot nehéz választani, de talán az New Jerusalem. A dobok miatt és mert úgy borít mindent lángra, ahogy azt az Istenek is tennék. Mindig is tetszett, ahogy a sejtelemesen elrejtett etno hatásokkal és a spiritulaitással játszanak a robosztus riffek között. Egy másik hallgatásnál viszont lehet a Delete lenne az amire azt mondanám favorit. A képlet és a kontraszt ugyanaz. Tomboló erők, magasztos, fülbemászó refrének, harsogó káosz.

Tíz tökéletesen megkomponált utazás a múltba, a jövőbe, szellemeken innen és túl ezen a tizenötödik lemezen. Amitől olyan érzésem van, mintha teátrális nagy zenekari eleganciával hozná azt, ami sose jött följebb a föld alól. Az életmű minden apró mozaikja ott van a szerzemények hangjaikban amitől az ég a földre olvad, és a sűrű füstön át fénytűket szúr a gyárkémények falára. Nem tudom hány zenekar akarhat, vagy akarhatott a Killing Joke lenni, de ez csak nekik maguknak sikerült eddig. Év végi tízes lista gyanús ez a lemez is. Megkerülhetetlen mű. Alap műveltség. (5/5)