Bevallom az elején úgy voltam vele, hogy a DevilDriver-t már csak poénból is bevállalom. Elvileg mi baj érhet? A zenekar mindig hozza a melodic death metalra jellemző darálást és talán még néha elkapok egy két jobb groove-ot is. Mosollyal az arcomon beraktam Trust No One-t a lejátszóba. Aztán ez lett belőle....
Kezdjük a borítóval. Ez volt az első dolog, amit megosztott velünk a zenekar. Úgy gondolom, hogy kétezer tizenhatban már egy kicsit lehetnénk ötletesebbek, meg lehetett volna ezt a báránybőrbe bújt, DD logóvóal fejbevágott farkast jobban is csinálni. Mindegy, nem a borító a lényeg, hanem a zene. Dezéket már sikerült több ízben is látnom, de igazán a kétezer kilences Pray For Villains óta nem sikerült meggyőzniük, hogy oda kéne rájuk jobban figyelni. Aztán jöttek a hírek, hogy ez az album súlyosabb lesz, mint eddig bármelyik anyaguk. Oké, ezt a témát már párszor hallottuk a zenekartól. Majd a következő meghökkentő hír számomra az volt, hogy a kezdetek óta Fafara mellett álló John Boecklin távozik a zenekarból. Gondoltam komolyan itt az ideje, hogy oda figyeljünk az új anyagra, hogy ebből mi fog kisülni.
Be kell vallanom, hogy jól tettem, hogy nem az első három hallgatás után ültem le megírni ezt a cikket. Kora reggel a metrón próbáltam mindig, hogy ne bízzak meg senkiben, de valahogy nem akart beütni a dolog. Valamiért idén még nem igazán kaptam kézhez olyan anyagot, amitől egyből hanyatt vágódnék, de hosszú még az év. Visszatérve, egyszer csak hirtelen a semmiből valahogy elkapott a gépszíj, azóta viszont meglepő mód sokat hallgatom a Trust No One-t. Kell neki bőven időt hagyni, mert eszméletlenül tömény a lemez. Senki se várja azt, hogy hirtelen az első perctől kezdve imádni fogja, ha csak nem vagy elvakult DevilDriver rajongó. A tíz szám érlelése közben rájöttem, hogy akármennyire fikázzák Dezt van a kis csávóban kraft bőven. Az első dal, ami elkapott a Daybreak volt, ahogy nem csak artikulálatlanul ordít gyomorból, hanem kicsit jobban kiengedi a hangját. A szaggatott riff akaratlanul is arra késztet, hogy mozgasd a kicsi nyakad, a tappingelős rész meg olyan, mintha bevágnál hirtelen három energiaitalt és magadénak éreznéd az egész világot. Azt érzed, hogy mindenre képes vagy, tele vagy energiával. A dalban a szóló az old schoolabb iskolát képviseli, kicsit virtuózkodik a végén Mike, de abszolút élvezhető az egész. A Daybreak levezetése pedig egyszerűen tökéletesen felkészít minket a továbbiakra. A továbbiakban pedig egyből jön a lemez címadó dala, az igazi blast beat-es, két lábdobos, virgázós Trust No One. Hirtelen miden ismerős, akiknek mutattam ezt a dalt, azon kapták magukat, hogy együtt ordítottuk, énekeltük, hogy "Trust No One". Furcsa, de ebben a dalban van valami, amit szavakkal nem tudsz leírni. Biztos mindenkit ért már komolyabb csalódás az életben, de mindig tovább megy az ember. Ez a Trust No One.
Az igazat megvallva, nagyon kellett a zenekarnak a vérfrissítés. Austin D'Amond és Neal Tiemann jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a DevilDriver egy igen erős, jó albummal jelentkezzen kétezer tizenhatban. Nem kizárt, hogy erre a váltásra már régebb óta szükség lett volna, esedékes volt a tagcsere. Megmaradtak a gyökerek, de új utat vett a zenekar. Sikerült úgy megmaradniuk önmaguknak, hogy közben egy izgalmas új oldalukat mutatják meg. Persze, mindezt úgy, hogy semmi sem ment a zenerovására, nem egy összecsapott anyagot kapunk a képünkbe. Ha a jövőben is marad ez a vonal, akkor esélyes, hogy lesz egy-két lemez a gyűjteményemben még.
Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy a zenekar ezt vajon élőben is tudja-e reprezentálni, akkor nincs más dolgotok, mint Augusztus harmadikán ellátogatni a Székesfehérváron megrendezésre kerülő FEZEN fesztiválra!
(4.5/5)
