Ha a norvég Kvelertak 2010-ben kiadott bemutatkozó lemezét százszor nem hallgattam meg akkor egyszer sem, még ma is előkerül néha, ha olyanom van. Sötét, black metálban, punkban és rakenrollban gyökerező zenéjük rajtam kívül is sokak kedvence lett. A csapatban rejlő potenciált nemcsak a közönség, de a nagyobb lemezkiadók is felfedezték, szerződtette is őket a Roadrunner Records. 2013-ban Meir (Több) címmel kiadott lemezük mégis sokkal kevesebb volt, mint a debütáló korong, így aztán félő volt, hogy ők is elsőre lőtték el az összes puskaport.

Három évvel az előző lemez után, most itt a folytatás. Nincs most Kurt Ballou a produceri székben, a lemezt Nick Terry keverte és otthon, Osloban dolgozott banda. A hangzás valahogy nem is olyan bika, mint azt elsőre várná az ember, mégis jobb lemez lett a Nattesferd, mint elődje. Pedig a már múltkor fel-feltűnő hard rockos hatások most még inkább jelen vannak, mégis egységesebb az összkép.

Még a másodiknak elővezetett színtiszta hard rock 1985 is jobban jön le, mint az előző album jópár dala és ez még úgyis így van, hogy a kezdő Dendrofil for Yggdrasil inkább ez első album tekerős vonalát idézi. A hármas címadó mutatja meg igazán először, hogy miért is lehet szeretni ezt a bandát: fogós gitárdallamok, sodró lendület, fülben ragadó refrén, még ha női vokállal is. Az ezt követő Svartmesse is egy igazi állat, menetelős stílusban és egy kajak hard rock riffel a refrénben, míg a Bronsegud (SSQ) egy igazi rakenroll huligán.

A folytatás hosszabb dalokból áll, a sort az Ondskapens Galakse nyitja, melyben egy egészen fülbemászó témát bontogatnak több, mint öt percben. A Berserkr megint inkább egy régi vonalas Kvelertak-nóta, egy jó kis tekerős thrash-riffel színezve, míg a Heksebrann a lemez legjobb dala lehetne, de túl hosszúra nyújtják az elejét, így eltűnik belőle a rockhimnusz potenciál. A záró Nekrodamus a 70-es évekből meríti a legtöbbet, de ez kimondottan jól áll neki, meg a kicsit Black Sabbathos sötét szín is.

A Nattesferd mindenképpen egy jobb album, mint elődje a Meir, amely összességében hasonló volt, mint az első album, csak szarabb dalokkal. Ezen az új lemezen mindenesetre az látszik, hogy merre szeretne tartani a Kvelertak és az biztos, hogy nem is áll rosszul nekik ez a fajta attitűd.
(4/5)

Ja és még valami: a Kvelertakot koncerten látni kell és erre kiváló alkalom, hogy június 23-án az A38 Hajón játszik a banda.