A Spellemannprisen tulajdonképpen a norvég Grammy, ami 2001 óta metal kategóriában is jutalmazza az arra érdemeseket és mivel a vikingek örömmel engedik be a szélsőségeket a hétköznapjaikba, így nem holmi összetákolt divatmetál bandák kapják a díjat, hanem olyan bőrbe csomagolt szakállas férfiak, akik elsősorban a black/death/pagan zenék mellett tették le a harci fejszét.

A fenti dresszkódnak megfelelően a nyertesek között találjuk többek között a Dimmu Borgirt, az Enslavedet, a Satyricont, sőt még a Mayhemet is, de a Kvelertak is kétszer behúzta a kitüntetést, így norvég mércével mérve szinte már popzenekarnak számítanak.

Persze nem kell megijedni, a legújabb Endling sem az A-ha trónját ostromolja, inkább önmagukkal konkurálnak, ugyanis jelen állás szerint a klasszik heavy metallal kevert black ‘n’ rollt a Kvelertak csinálja a legjobban.

Az már egyéni ízlés kérdése, hogy a frontember váltás mennyire tett jót a bandának, de az elég szembeötlő, hogy míg Erlend Hjelvik nem faszozott sokat a dallamokkal, addig Ivar Nikolaisen nagyon érzi a másik oldalt is, helyenként már-már a The Hellacopters irányába mozdítva a produkciót.

Az Endlinget nyitó extra fogós Krøterveg Te Helvete kapásból Nicke Anderssonék dolgaival konkurál és jól is áll a Kvelertaknak ez a lazaság, ami szerencsére nem a metálos vadulások kárára kap nagyobb teret. Befogadhatóság szempontjából még ezt is üti a címadó szerzemény, amely a legpoposabb nóta a lemezen (az én ízlésemhez mérten ráadásul kicsit túl is van gitározva), a Svart September meg azért olyan, mintha a Kvelertak az Eurovíziós dalfesztiválra gyúrna, mert éppenséggel pont ez történik (nem vicc, a nóta a Melodi Grand Prix-re íródott, ami a norvégoknál az Eurovízió előszobája).

Szerencsére az olyan dalok, mint az örlős black ‘n’ roll Fedrekult, a szokatlan bendzsós témával dúsított Døgeniktens Kvad vagy a tuti koncert favorit Motsols helyre teszik a dolgokat, ráadásul a társ műfajok peremvidékén barangolva még egy kis extra színezgetés is belefér (a Paranoia 297 jófajta noise-rock, Skoggangr önfeledt norvég kocsma-metál, a Likvoke kapcsán pedig csak suttogva mondom ki az In Flames nevét).

Bár a sok hatás terhe alatt, nem mindig tudják a srácok, hogy merre van észak, nem lett rossz az Endling, szóval tudjuk be ezt egy ilyen útkereső lemeznek, amiről hangulatnak megfelelően lehet csemegézni, de azért lenne itt még egy jó tanács a végére: “Kedves Kvelertak, nem kell mindig mindenkinek tetszeni (Eurovíziózni meg pláne nem kell)!”