Az mindig jelentős metalzenei esemény egy évben, amikor Devin Townsend új lemezzel jelentkezik. Ez a faszi egy istenáldotta őstehetség és amihez nyúl az arannyá változik. Ennyivel simán lehet jellemezni a munkásságát és életművét. Így természetes az izgalmi állapot, amikor végre fülbe lehet helyezni az új nagylemezt, a Transcendence-t, ami ugye Z2-es dupla album után két évvel érkezik, talán lehetne folytatásnak is tekinteni. Legalábbis az első koronghoz képest mindenképp, a Ziltoid-hoz már kevésbé hasonlatos.
De a hangzás. Napok óta hallgatom, de nem akar összejönni. Tudom, hogy ez a gitár, ez a keverés már valamelyik albumon szólt így, de nem az újkori DTP lemezeken. Talán a 2009-es Addicted! vagy még inkább a 2003-as Accelerated Evolution - ami még Devin Townsend Band néven látott napvilágot - szóltak így. S hát hogy is mondjam...pont emiatt elsőre le fostam szépen a bokámat, mert ezek volt nekem az első Devin Townsend munkák, amiket ronggyá hallgattam, ezért tizenpár év múlva kvázi “viszonthallani”, nekem több mint élmény. Ennek ellenére kell, hogy közel objektív aspektusból is vizsgáljuk a lemezt, mert rajongás ide-vagy-oda, van néhány pillanat az albumon, ahol az értetlen pislogást nem a szemembe kerülő piszok okozta.
A közel egy órányi zene nagy része valóban akkora elszállós zene, amit mostanában nem nagyon hallottam, amihez a vokál rész is szépen idomul, kevesebb üvöltözés, több tiszta ének és több Anneke, aminek ugye mindig örülünk. Sőt egyes részeknél vastagon átüt a Casualties of Cool hatása is. Ez utóbbival sincsen nagyjából semmi baj, mert emberünk azon projektje is természetesen totál zseniális.
De akkor mivel van a bajom? A lemez második felével. Nem kompletten, inkább csak érthetetlen kitekintésekkel. Az előzetesen már lehetett olvasni, hogy az album megírásának nem minden szálát Ő felügyelte személyesen, a zenekarban játszó srácok is kaptak teret, hogy többet dumáljanak bele a végeredménybe. Például a Higher esetében, ahol a djent-re oly’ jellemző mélyhúros “durrogás” jelenik meg, ami tökre fura, mert azért ennyire tisztán más zenei stílust nem hallottam beszivárogni a DTP muzsikába. Nem hiszem, hogy simán erre lehetne kenni, de a címadó Transcendence után kicsit átmegy a lemez némi káoszba. Ami, ha úgy vesszük lehet egy kis szimbolika is, utalva a lemez címére, de ettől függetlenül fura. Az Offer Your Light-ban például olyan billentyűs futamok figyelnek, ami boldogan megférne egy Stratovarius lemezen is, de hát mégsem ott vagyunk...tudnék róla.
A tíz percen keresztül tolt veretést egy laza nyolc perces záró ünneplés billenti vissza az embert a helyes irányba. A Transdermal Celebration egy a lemez elejére végre sokkal jobban hajazó hangulattal támad, vagyis inkább csak jön, szépen komótosan. Remekül felépített dal, de a végén a lecsendesítés, az a totális varázslat. Itt éreztem másodszor a lemezen, hogy egy kis Pink Floyd nyúlás/utánérzés van a lemezen (az első a Failure közepén a gitárszólónál).
Fura kettősség van bennem, mert a fent leírt valóban apró kötekedésnek látható “hibák” tolják el kicsit a lemezt, hogy ne lehessen tökéletesnek minősíteni, viszont a másik oldalon az áll, hogy évek óta nem hallottam ennyire hangulatos DTP lemezt. Rohadtul jó volt az Epicloud is és Z2 is, de azoknak közel sem volt ennyi lelke. Azok a lemezek a Transcendence-hez képest egyszerűen túl sterilek. Nem tudom, hogy év lemeze gyanús-e, de sokszor fogom hallgatni - és ez valószínűleg egy többet számít majd évek múlva.
5/5
