Majdnem ez is elmaradt rovatunkban ma egy már szeptember 9-e óta elérhető albumról szeretnénk megmondani a frankót. Lehet, hogy már nem aktuális, de hogy szó nélkül menjünk egy a Pain új, már nyolcadik lemeze mellett, az nem lehet. Na, de miért is nem? Mert ugye a Pain nem más, mint a Hypocrisy agyának és mindenesének Peter Tägtgrennek a szóló projektje. Szóval amikor emberünk éppen nem a világot szeretné miszlikbe aprítani a Hypocrisy parancsnoki hídjáról, ő akkor is alkot mindenfélét és van, hogy nem fér bele ez a death metel dobozba. Ekkor jön a PAIN, ami igazából a metalzene, amibe elektro és techno elemeket csempészett nagyon is ízlésesen, kvázi industrial metal.
Szóval a Coming Home úgy mászott bele az életembe, hogy korábban nem nagyon vettem róla tudomást, mekkora hibát követtem el. Mert ez a lemez egy igazi telitalálat. Igen, úgy néz ki, hogy elspoilereztem a sztori végét, de minek erre annyit várni. Az nem lehet nagyon kérdés, hogy a lemez zeneileg mennyire érett és profi. Hiszen amellett, hogy Tägtgren egy nagy rakás zseni lemez megszületésénél bábáskodott producerként, a Hypocrisy vagy a Lindemann projekt is bizonyítja: ez a ember mindent tud a metalzenéről.
Na de akkor PAIN és Coming Home. Az első pillanatra még most is tökéletesen emlékszem, amikor első alkalommal megdörrent a lemez a fülemben: döbbenet, libabőr, gügye vigyor a pofámon és döbbenet (mondjuk ezt már írtam). Ez volt a Designed to Piss You Off. Laza gitárbohóckodás és egy laza veretés után úgy fél perc után talpal mellbe a cucc, hogy már itt sejtettem (vagyis reméltem), hogy ezt a lemezt imádni fogom. Átlag négy perces dalokban ömlik rád az album, így nincs itt semmi felesleges maszlag és túlzás. Egyszerűen csak a jön a dal, bever egyet a szemed alá, lefekszel, ráül a melledre és elmondja, hogy éppen mit gondol és már haladunk is tovább. Ennyit vársz el és ennyit kapsz. Mindenki boldog.
Mind a tíz dal a lemezről profánul egyszerű - illetve egyszerűnek tűnik inkább -, mert persze a elektro cuccok jól kiszínezik a zenét, de amúgy pedig szögegyszerű és combnyi vastag riffekkel dolgozó témák simán megveszi a hőskorból idáig cipelt industrial metal rajngói szívet.
A lendületes sodrás közepette azért van náhány dal, amikor a tempót kicsit visszaveszi a mester és ilyenkor csak laza fejlóbálás van, mint headbang. Ám a lemez két mindenvivő dalát ez a három lassabban tekerő nóta adja. A Wannabe mindent visz nálam, nem kérdés. Akkor sláger telitalálat ez, hogy kevés ilyet hallottam mostanában. A dal végén a nagyzenekari betét, pedig bármilyen monumentális jelenet aláfestő zenéje lehetne, bárhol. Ki is lóg magasan a többi közül. A címadó Coming Home már nem ennyire lóg ki a többi közül, de méregerős szerzemény ez is. A Starseed pedig a végére érkezik meg igazán, ezért nem kiemelkedő - igazából ez az egyetlen az albumon, amire azt lehet mondani, hogy ‘nem kiemelkedő’. Emellett a többi vadállat tétel egyszerűen jön és szétszed. Profi.
Semmi izgága túlmozgás, semmi felesleges magamutogatás nincs ezen az albumon. Minden ott és akkor szólal meg és történik, ahol azt a “dramaturgia” megkívánja. Tökéletesen megszerkesztett és kifundált lemez ez, de mégsem érezni rajta az izzadságszagú tökéletességre törekvést. Egyszerűen Peter Tägtgren “csak” összerakott egy lemezt az ötleteiből, mely ötletek - mit ad isten - éppen pont hibátlanok - így ennek megfelelően a Coming Home, mint végeredmény nem lehet más, csak hibátlan. Így kell ezt csinálni kéremszépen.
5/5
