Emlékszem, hogy talán 2016 lehetett, amikor szembe jött velem a Sumac zenéje. Persze az elég erős faktor volt, hogy ne is siklódjak el felettük, hogy az az Aaron Turner volt a zenekar 33,33 %-a, aki az egyik örök kedvenc zenekarom, a megboldogult Isis, illetve az egyik legizgalmasabb zenekarnak, az Old Man Gloomnak a frontembere. A Sumac pedig első hallásra is lenyűgözött, a maga nyers, mégis igen improvizatív, és kísérletező mivoltjával. Az pedig, hogy Magyarországra jöttek, egy igen erős meglepetés és öröm volt, még egy ennyire sűrű és exkluzív koncert évben is.
A Sumac mint zene elég nehézkesen behatárolható. Lehet itt dobálózni olyan címszavakkal, mint sludge, post-metal, noise, experiment, absztrakt kortárs zene, de amennyire igaz egy részre az egyik jelző, annyiban írja át azt egy pár perccel később megjelenő téma. A Sumac pedig két elő"zenekarral" vette hátára ezt a turnét, a koncerten a felhozatal pedig emelkedő számsorrendben ment, nyitott szólóban Daniel Menche, folytatta a The Austerity Program duója, és zárt a három tagú Sumac. Valahogy katarzis élményben is hasonló kört futottak a zenekarok.
Mondjuk Daniel Menche egyszemélyes vetítéssel megspékelt drone-ambient szettjét lekéstem, mentségemre szóljon, hogy kompenzációként egy kicsit elhúzódó Aaron Turner interjú miatt járhat az igazolt távollét. Egyébként nem egy nyeretlen két évesről van szó. Kerek harminc éve ontja magából az avantgard zajokat, és a kapcsolódási pont a főzenekarral, hogy Aaron Turner Mamiffer projectjében is szerepet vállalt. Utólag viszont nem annyira bánom, hogy erről lemaradtam, mert elég komoly hallójárat terror jött még ezután is két felvonásban.
Először is itt van a The Austerity Program. Ha igazán radar alatt mozgó, az underground sava-borsát elhozó zenekart keresnél, akkor nem árt egy próbát tenni a new york-i duóval. Idén jelent meg a harmadik nagylemezük, az első pedig tizenkét éve, viszont a páros már a kilencvenes évek közepétől ontja a maga (jó értelemben vett) betegségeit. Nos, nekem kb. 15 percbe telt amíg észre vettem, hogy bizony itt nincsen dobos, csak dobgép. Viszont ezzel talán jól érzékeltettem, hogy mennyire szervesen beleépült a zenéjükbe a mesterséges intelligencia által diktált ütem.
És ha azt hinnéd, hogy buta négy negyedek adták az alapot, akkor tévedsz. Itt bizony kőkemény számolások vannak, emberi ésszel nehezen követhető ütemek, és váltások. Emellett meg egy Unsane-féle borult zaklatottság lengi körbe a zenéjüket. Egy igen kemény produkció volt, amiben volt minden, viszont színpadkép alapján egyáltalán nem tűnt úgy, hogy egy embert próbáló, kicsit összezavaróan exttravagáns dolog sül ki ebből. Thad Calabrese és Justin Foley pedig végig nagy elánnal, pontosan hozták a dalokat, és dobták be minden energiájukat.
Viszont azzal nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy a kisterem a Sumac miatt telt meg szinte teljesen 10 előtt 10 perccel. Volt bennem várakozás, mert az öt éves fennállásuk alatt négy albumot adtak ki, és amíg a The Deal és a What One Becomes egy klasszikusabb megközelítésű lemez, addig a tavalyi Love In Shadow egy sokkal improvizatív, szabadabb megközelítésű zene lett. Arra pedig lehetett számítani, hogy az utóbbi anyag fog az előtérbe kerülni. Az Attis' Blade-del kezdtek be ennek megfelelően. Onnantól viszont valami egészen egyedi dolog vette a kezdetét.
A Sumac jelen formában egy olyan kísérleti, zajos audio terror, amilyenhez hasonlót nem nagyon lehet találni. Imprózással dúsított zaj orkán volt ez, amibe ugyanúgy belefért a nagyon szellős ambientes zajkeltés, mint az intenzív szegeléssel arcunkba dobott adrenalin bomba. Nem mellesleg kurva hangos volt a banda, nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy koncert közben azon kapjam magam, hogy teljesen bedugult a fülem. A zene mellett pedig extraként ott volt Aaron Turner, aki elképesztő vehemenciával ventillálta ki magából ezeket a súlyos, morózus hangokat, vagy épp feledkezett bele a szólók közben a gitárjába. A színpad melletti ventillátor pedig egy már-már művészi képet hozott Turner úr loboncának a táncoltatásával.
A zene pedig tényleg elment faltól falig, tesztelve az emberi tűréshatár értékeit. Nagyon színes skáláját belegyömöszölték abba a bő órába, amit a színpadon töltöttek. Nekem személy szerint kb. kétszer-háromszor megfordult a fejemben, hogy egy kis pihenőre ki kéne mennem, viszont akárhányszor átfutott ez a gondolat a fejemben, jött egy olyan riff, egy olyan harmónia, ami odaszögelte a lábamat a földhöz. Ha nagyon szigorúan statisztikai alapokra helyezve a koncert kb. 60-30 százalékban oszlott el a "töltelék zaj-kakofónia" javára, viszont a harmad, ami igazán katarzist okozott, az nagyon kemény tanítás volt azok számára, akik a korai horzsolós Isis ízt keresik a Sumac-ban.
Négy dal szinte egybefolyva egy grandiózus tétellé töltötte meg teljesen a hallójáratainkat a trió, közben egy rövid köszönet is belefért a frontember részéről. Egy elképesztően nehezen emészthető, és súlyos dolog volt amit hallhattunk, viszont minden percét így lehetett imádni, így volt teljes. Nagyon kevés zenekarnak sikerül hitelesen hozni egy olyan zenét, ami ennyire durván behúzza a légszegény, szúrós, és már-már lakhatatlan atmoszférájába az embert. A Sumac ezt tette most az egybegyűltekkel, és aki ott volt, szerintem emlékezni fog erre a hangtámadásra.
A képek nem a helyszínen készültek, a Sumac zenekar facebook oldaláról vannak.
