S bár a fiúk következő, kiadásra nem tervezett dalokat tartalmazó Steal This Album! című korongja még ott volt a szeren, de az azt követő röviddel egymás után kiadott Mezmerize és Hypnotize kettős, szerintem már nem hozta az előző lemezek színvonalát. Talán ha a kettőről a legjobb dalokat egy lemezen jelentetik meg nem ezt gondolnám.

Szóval a SOAD pihen és a tagok saját szólóprojektjeikkel foglalkoznak. Serj Tankian is ezt teszi és nem is csinálja rosszul, sőt. Azt már megszokhattuk a System-től is, hogy előszeretettel szapulják választott hazájuk nevezetesen az Amerikai Egyesült Államok politikai és szociális rendszerét és itt sincs ez másképp. Persze azon lehet vitatkozni, hogy mennyire hiteles a rendszer előnyeit maximálisan kihasználva a mainstreamből azt zsigerből kritizálni, de ez most nem jelen írás tárgya.

Az album, mely dupla lemezes (Delux Edition) formában is megjelent akár elmehetne System Of A Down albumnak is. Különösen igaz ez a korong első felére, ahol ez egy némileg puhább hangzásvilágban köszön vissza. A nyitó Empty Walls, The Unthinking Majority, Money, Feed Us négyes simán System, kicsit progresszívebb kivitelben. Az azért már az elején is feltűnő, hogy hangszerelésileg, hangzásvilágában jóval változatosabb az album, több dalban zongora, elektronikus alap, akusztikus betét, cselló, örmény népzenei motívum, női vokál hallható, mindez sokszor teljesen kiszámíthatatlanul, egymás után. 

Szokatlan tempóváltások

A furcsa, dühös tempóváltásokkal operáló Saving Us-t a nyugodtan induló, majd emelkedő ívű Sky Is Over követi. A Baby a lassú verzék és erős refrének elegye. A bárzenésen induló, majd rádiósslágerré változó Honking Antelope pedig kellemesen simogatja a hallójáratokat. A tuti megasláger az albumon a Lie Lie Lie, ez a pattogós tempójú, pofon egyszerű, szinte népzenei refrénnel megáldott szösszenet plusz 1 milliót jelent a lemezeladási statisztikákban. Hogy a folytatás ne legyen kiszámítható arról az elektromos alapokkal megpakolt, zeneileg szinte bekategorizálhatatlan Praise the Lord and Pass the Ammunition gondoskodik.

Az albumot záró erőteljes Beethoven's Cunt, és a szinte egy szál zongorán előadott címadó Elect the Dead pedig tartja a magas színvonalat. Aki a már említett Deluxe Edition-t szerzi be kap még három és fél akusztikus dalt a Blue, a lemezt nyitó Empty Walls a lemezen szintén szereplő Feed Us, és a Falling Stars képében.

Ha hihetünk a lemezborítónak a mester a dalok nagy részét maga játszotta fel és minden dalhoz készült videoklip is. Merem állítani Tankian jobb lemezt rakott le az asztalra, mint az SOAD utóbbi két albuma, még ha a megállapítás okán jogosan is merül fel a kérdés, hogy szólóban mi értelme hasonlót alkotni. Ettől függetlenül ez az egész jól ki van találva és nézve az elmúlt hetek lemezeladásait az Elect The Dead annyi, de annyi pénzt fog hozni a konyhára, hogy abból pár évig még biztosan kritizálható ez a dekadens világ.