A Pelican igazából egy rendkívül ostoba zenekarnév, de ugyanennyire ostoba név a “kukorica“, vagy a “szétzúzott tökök”, nem is beszélve az olyan teljes képzavarról, mint mondjuk a “gyöngylekvár” (ami egyébként Eddie Vedder Pearl nevű öreganyjának peyotéval felütött lekvárjára utal, ettől függetlenül kétségtelenül hülye név).
Az chicago-i post metálosok nagy szerencséje, - hasonlóan az említett pályatársakhoz - , hogy olyan zenét csinálnak, ami idővel felülírja az eredeti jelentést. Nekem minimum a 2008-as dobhártyaszaggató A38-as fellépésük óta már nem a gödényalakúak rendjébe tartozó vízi madár jut eszembe a “pelikán” szó hallatán, inkább a koncertet követő kitartó fülzúgás. A legújabb Flickering Resonance című lemezüket sem Lutra-album matricák ihlették, bár aztán a fene tudja, hiszen az instrumentális post-metalba hangulattól függően minden beleképzelhető.
Mivel a Pelican nem csak a pusztító lávafolyamot bírja lekottázni, de a könnyedebb témákhoz is nagyon ért (kb. egyszerre tudják hozni a Caspian féle lebegős post-rockot, meg a Russian Circles morcosságát), ez az asszocióciós sáv náluk talán még szélesebb, az arányok meg csak azon múlnak, hogy a zenész urak éppen milyen passzban vannak.
Az eggyel korábbi Nighttime Stories-ra jó néhány témát átmentettek a grindos Tusk projektből Jody Minnoch zenész társuk sajnálatos halálát követően, most viszont több a harmónia és kevesebb a betonozás, ami talán Laurent Schroeder-Lebec alapító gitáros visszatérésének is betudható. Bárhogy is legyen, a Flickering Resonance egy kifejezetten átgondolt és higgadt lemez, ami így nem hangzik túl izgalmasan, viszont egy tisztán instrumentális zenét játszó banda könnyen az öncélú téma halmozás csapdájába eshet, ha nincs az egész mögött valami koncepció.
Itt most az a malter, hogy a lemeznek van eleje, csúcspontja(i) meg vége, ami elég alap elvárásnak tűnhet, mégsem könnyű ezt megugorni (az eleje meg a vége igazából nem nagy kunszt, a csúcsponton viszont sokan elvéreznek). Műfaji sajátosság, hogy a hasonszőrű bandák nem feltétlenül dalokban, inkább dalfolyamokban gondolkodnak és a pelikánok sincsenek ezzel másképp, ők ráadásul ezt a csúcspontos dolgot is nagyon érzik.
A Specific Resonance, illetve a Cascading Crescent nemcsak szerkezetileg, de zeneileg is az album teteje, ugyanakkor nem ajánlom senkinek, hogy a többi nótát csak úgy átugorja, mert a hegytetőre vezető út is hasonlóan izgalmas.
Eddig a Pelican kapcsán soha nem asszociáltam a Smashing Pumpkinsra (leszámítva az bevezetőben leművelt élcelődésemet), most viszont több témában vélek felfedezni rájuk jellemző harmóniákat. Konkrétan a “csúcstámadás” hármasa (Gulch, Evergreen, Indelible) idézi az egyébként szintén chicago-i alt-rock pionírok ihletettebb korszakát.
Mivel ezt nyilván nem ilyen copy/paste jelleggel kell elképzelni, így vélhetően nem fog kopogtatni Billy Corgan ügyvédje a srácoknál, cserébe olyan jó kis dalok születtek, amire szerintem még a fő-tök is szívesen ráénekelne. Az ereszkedés is hasonlóan indul (Pining Forever), majd érezhetően még elszállósabb lesz a hangulat (Flickering Stillness), végül jön az elcsendesedés (Wandering Mind), persze megtolva egy jó zsíros doom-sludge középrésszel.
A Flickering Resonance igazi “album-lemez”, ami egyben működik a legjobban és mint ilyen teljesen korszerűtlen az instant zenehallgatás dominanciája közepette, viszont végül ettől lesz különleges.
Fotó: Mike Boyd
