Nem szégyen azt bevallani, ha valamiről lemarad az ember. Némi (pár évnyi) késéssel végre eljutott hozzám is a hír, hogy ez a csapat létezik. A zenei szaksajtó szerint az utóbbi évek legnagyobb drum'n'bass-rock durranása az övék, amely köröket ver a The Prodigy-ra. Kétségtelen, hogy fogós zene ez, bár az előbbi mondat állítása inkább nem igaz, mint de. A lemez sokadik hallgatása után pedig még az is meglehet, hogy feltör látens diszkós énem.
A csapat Ausztráliában – egészen pontosan Perth-ben – alakult 2002-ben. Az In Silico már a második lemezük, ráadásul ez már nagykiadónál látta meg a napvilágot. Lehet is vele aratni nagyot, meg fognak is az biztos. Hatásaik között olyanokat említenek, mint a Tool, vagy a Queen's Of The Stone Age, de hallgattak Ők Depeche Mode-ot is, nem is keveset. Az mindenképpen dicséretes, hogy ez igazi zenekari anyag és koncerten üthet nagyot. Aki ott volt az elmaradt Szigetes buli Vasúttörténeti Múzeumban idén novemberben tartott pótlásán, biztosan meg tudja erősíteni mindezt. A jelenlegi - rockzenei szempontból meglehetősen furcsa – felállás a következő: Rob Swire (ének/szintetizátor/producer), Gareth McGrillen (basszus/DJ), Perry ap Gwynedd (gitár), Paul 'El Hornet' Harding (DJ), Kodish (dobok), Verse (MC).
Az hogy a RockSTATION-ben ilyen zene is helyet kaphat két oka van: egyrészt 360 fokban van széles látókörünk, másrészt hogy ez a zene a 10 nóta közel hatvan perces hosszúsága ellenére jó. A játékidővel egy picit spórolhattak volna szerintem, mert nem minden dalt visz el öt-hat percig a téma, viszont több számban is van kellemes énekdallam, amit a jó pontok közé írok.
A torzított szintetizátor mellett pedig van torzított gitár is. Rocker füllel nyílván kevés, de ez nem rock zenének készült, más kérdés, hogy részegen, beállva erre is nagyot tudnék zúzni. A kezdés a Show Down-nal szinte tökéletes, húzós-zúzós, riffes nóta, ha az összes ilyen lenne kerek tízes lenne a pontszám. A kettes Different már veszít a lendületből, de a Prodigy-ra emlékeztető ütemek mozgásra késztetik a lábakat. Rob Swire kiváló hangi adottságokkal rendelkezik az itt is világosan kiderül, de szereti Dave Gahan-t az is egyértelmű. A zongorával és fúvósokkal induló Propane Nightmares egyértelmű sláger, de csak a süket nem hallja ki belőle a Deep Purple Smoke On The Water című klasszikusának, klasszikussá vált riffjét. A távolból jövő robothangok és a meglepően dallamos megközelítés azonban nagyon jól áll a nótának. A futurisztikusan bugyborékoló Visions kicsit sok nekem, elsősorban játékidőben, ráadásul elég elszállós egy darab, viszont kiválóan építkezik és fokozza a hangulatot a dal végére. Az ötös Midnight Runner tiszta drum'n'bass stílusa kicsit üressé tesz a dalt, nyílván az előzőekhez képest. Ellenben a távolból jövő The Other Side popos dallamvilága kellemes a fülnek, főleg a refrén depeche-rockja. A húzós Mutiny punkos lendülete megint a nagyszerű pillanatok között foglal helyet, ráadásul itt a gitár is sokkal nagyobb szerepet kap, egyfajta Muse-ra emlékeztető beütéssel. A 9,000 Miles hideg szinti-basszus hangjai nem teszik barátságossá a dalt, ráadásul inkább filmzenének való. A korábban említett Tool hatások itt már tetten érhetőek. A kilences, rádiókban agyig játszott Granite egyértelműen sláger. Egy zenekar kevés ennyire fogós nótát ír életében és itt még a dal hossza is rendben van. A lemezt záró Tool-os, lebegős The Tempest kiváló harmóniákkal operál. Hoz némi keleties ízt és ez a leginkább tiszta rockzenére emlékeztető dal. Kiváló darab.
Nem kérdés, hogy ez a lemez hozza a kiváló minőséget. Nem fogom minden nap feltenni, mert a teljes lemez annyira nem az én világom, de jó pár nagyon is fogós nótát sikerült rá pakolni Mr. Swire-nak. Azt meg jó tudni, hogy a The Prodigy és az Apollo Four Forty után/mellett is van élet.
8/10
Pendulum : Granite
