Vannak pillanatok, amikor legszívesebben hátat fordítanék a metalzene jövőjének és onnantól kezdve kizárólag a múltbéli klasszikusokkal tölteném ki a szabadidőm zeneperceit. De amikor olyan zenekarok bukkannak fel a színtéren, mint az ex-Massacre-tagokból verbuválódott floridai death/thrash metal banda, az Inhuman Condition, akkor azonnal visszatér a metalzenébe vetett hitem és rögvest billentyűzetet ragadok, hogy világgá kürtöljem e csodás hírt.

A 2020-ban megalakult csapat úgy ránk rúgta az ajtót az egy évvel később kiadott debütalbumukkal (Ratº God), hogy az bizony tokostul szakadt ki a helyéről. Az Obituary jammel az Exodusszal típusú riffcentrikus erődemonstráció úgy kellett már a felvarrókkal kitapétázott farmermellényes thrasereknek, mint a júliusi hőségben fesztiválozóknak a jéghideg csapolt sör.

A Ratº God szerzeményeit hallgatni olyan érzés, mint egy hosszúra nyúlt utazás után hazatérni az otthon melegséget és biztonságot adó kényelmébe. Az ilyen-olyan 'core-ok, progresszív blackened szimfo-death és társaik dallamfosztott, indokolatlanul szétbrutalizált zsákutcái után jó érzés volt egy sallagmentes, hagyományőrző módon elővezetett death/thrash albumot feltenni, amely elsősorban a dalcentrikusságra összpontosít.

A srácok nem sokat vártak a folytatással, 2022-ben meg is érkezett a kettes számú nagylemez (Fearsick), mely szigorúan a debütalbummal megrajzolt keretek közé szorítkozott. Ezúttal sem voltunk tehát fültanúi semmiféle "újítsuk meg a metalt, mert muszáj" típusú izzadtságszagú kezdeményezésnek, a floridai metalarcok mindenféle világmegváltó szándék nélkül egyszerűen csak megírtak egy újabb bivalyerős dalcsokrot, amely ugyanúgy levitte az ember fejét, mint a Ratº God.

A bandában egyébként Terry Butler, az Obituary basszerosa, Taylor Nordberg, a Deicide gityósa és Jeramie Kling dobos-énekes játszik, akik mellesleg rengeteg másik zenekarban is érdekeltek. Ezúttal három évet kellett várni egy újabb anyagra, a Mind Trap június 27-én érkezik a High Roller Records gondozásában (Európában). Eddig egyik lemezük sem lett bő lére eresztve, a harmadik sem megy sokkal félóra fölé, de nem is baj.

Talán a floridai levegő teszi, talán Butler obituarys vonatkozása, mindenesetre eddig mindegyik albumukon éreztem a legendás halálmetal csapat hatását és most sincs ez másképp: a nyitótétel (Severely Lifeless) méregerős kezdőriffje, a tremolós gitárvinnyogtatások mind-mind John Tardyék világát idézik. De még mielőtt valaki félreértené a fentebb leírtakat, egyértelműen kijelenthető: az Inhuman itt-ott egészen hasonló húrokat penget, ám mindössze ennyi, semmi több.

Jeramie testes dobszandja egy húron pendül öblös énekével, Nordberg gitárjátéka a floridai színtér legszebb pillanatait idézi, Butler basszusa pedig a dobokkal szinkronban hozza a dögöt. Nem kell egyébként nagy meglepetésekre számítani, a Mind Trap egyenes folytatása az elődjeinek, és talán valamivel ötletszegényebb, de a lendület, a műfaj iránti alázat, az előadásmód jottányit sem szürkült.

Ha a death/thrash metalt pőrén, sallangmentesen, hagyománytisztelő módon szereted, akkor nem lősz nagyon mellé az Inhuman Condition lemezeivel. Ha nem ismered őket, akkor a debütalbumukkal kezdd az ismerkedést, és haladj szép sorjában. Akkor meglátod majd, hogy a banda kicsit olyan, mint az AC/DC: nem szeretnek a bevált dolgokon változtatni. És ez így van jól.