A hatvanas évekbeli LSD-tripek talán egyetlen pozitív hozadéka a pszichedelikus rockzene létrejötte, mely az akkoriban megjelent rocktörténeti mérföldkövek jelentőségén túl még hat évtizeddel később is szépen virágzik (igaz, a kilencvenes években az elektronikus zenékbe is átszivárgott a pszichedelia mint olyan, és ebben a formában vette át az ízlésformálás gyeplőjét).

Fogalmam sincs, milyen lehet bizonyos tudatmódosító szerek hatása alatt állva megélni ezeket a nagyszerű muzsikákat, de az biztos, hogy nem csak besztondultság alatt tud kiteljesedni egy ilyen jellegű zenemű.

Ha te is elkövetted azt a szarvashibát, hogy a 2012-es megalakulása óta még nem futottál bele a görög Naxatrasba, akkor itt az ideje, hogy összekoccanjatok. A srácok az ötödik nagylemezüket jelentették meg február 28-án, melyet nemes egyszerűséggel V-re keresztelt a zenekar. A nyolc dalt magában foglaló negyvenhárom perces album egy esztétikus utazásra invitál, módosult tudatállapotba helyez, lebegtet.

A korong nyitótétele, a Celestial Gaze olyan, akár egy űrutazásra felkészítő szimuláció, egy afféle előjáték, a Spacekeeper viszont már a bolygóközi térbe kapitulálja a hallgatót. Ezt a hipnotikus ívű Numenia követi, majd jön a pszichedelia kimaxolására tett kísérlet, az Utopian Structures. A hardrockosan riffelő Breathing Fire transzcendentális állapot felé sodor és így tovább.

A Naxatras új lemezének minden egyes szerzeménye egy magas szintű komponálás manifesztációja, önálló életet élnek, olykor az ősök által kitaposott úton járva. Mestermű!