Az 1998-ban a massachusettsi Westfield-ben alakult ötös elég korán szép sikerekre tett szert. 2002-ben a banda nevével azonos, és 2003-ban Alive... Or Just Breathing címmel kiadott lemezeik nálam is sűrűn forogtak a játszóban, igaz ezeken még nem a ma éneklő Howard Jones vokalizál, hanem Jesse Leach, aki számomra jobb énekesnek is tűnik, de hát ő ment magától.

A KSE eleinte a klasszikus heavy metal-t, a trash-es gitárjátékot keverte a hc-s elemekkel. Üvöltős verzék, igazán fogós refrének. A 2000-es évek elején még az újdonság erejével bírt hatni ez az egyesek által csak metalcore, mások által melodic metalcore címkével ellátott muzsika. Azóta ezer meg ezer követőjük akadt, vagy már maguk is azok voltak, nem tudom.

A 2003-ban bekövetkezett énekes váltás olyannyira nem tett keresztbe a csapatnak, hogy az egy év múlva menetrend szerint jött új album a The End Of Heartache a Billboard lista 21. helyéig kapaszkodott fel és az Egyesült Államokban több mint 500.000 darabot adtak el belőle, amely aranylemezt és egy Grammy jelölést is eredményezett. A 2006-ban kiadott As Daylight Dies után most itt az új lemez, mely szintén cím nélküli - csakúgy, mint az első - korong, aminek úgy különösebb magyarázata nincs, hiszen a lemez korántsem valaminek a kezdése, hanem valaminek a folytatása különösebb meglepetések nélkül.

Bár a zenekarra én ma már nem sütnék semmilyen címkét, mert szépen összeolvadtak a stílusok a zenében, de arra azért kíváncsi lennék, hogy ezeket a lemezeket meddig lehet egymás után kiadni. A maximálisan amerikanizálódott zenére kétségtelenül rá lehet fogni, hogy fogós, de sok újat már nem hoz, még ha most egy-két téma málházósabb köntöst is kapott.

A Never Again mindjárt ultradallamos kezdés. Köpködő verze, fejben ragadó refrén a jobb fajtából. A klipes Starting Over trashes gitárjátéka egy szerintem erőtlen agyoncsépelt refrénbe torkollik. Klipet szakmailag nem erre készítettem volna, de a „hatásfoka” ennek lehet a legnagyobb.
A hármas The Forgotten király riffeket hoz, melyre a refrénben egy kis északi íz érkezik, sőt még a trash-es kalapálások sem maradtak ki. Az ezt követő Reckoning hasonló felfogásban fogant, némi grind dobjátékkal, kellemes refrénnel.
Az ötös  kellemes harmóniákkal – néhol az FNM ugrott be – kezdő The Return az album kellemes meglepetései között foglal helyet, a maga nagyívű dallamaival és okos gitárjátékával. Az abszolút európai ízekkel felvértezett A Light In A Darkened World megint a fogós refrénre helyezi a hangsúlyt. A klasszikus heavy metal értékeivel bíró Take Me Away-ban az énektémák viszik a prímet Howard Jones kiváló dallamaival.
A lassú őrléssel nyitó I Would Do Anything megint telitalálat refrént hoz és a málházós riffek – Adam Dutkiewicz és Joel Stroetzel felel értük - kiemelik a többi nóta közül, így az album egyik legsötétebb és legjobb dala lesz belőle.
A következő Save Me is hasonlóan komor darab, ahol a hangszeres játék is sokoldalú. A tízes Lost újból hoz egy kicsit a fejlecsavarós riffekből igazi súlyt kölcsönözve a dalnak. A lemezt stílszerűen a This Is Goodbye című dal zárja, melyben újból jönnek a tökös riffek és a kemény gitárjáték, de a dallamos ének is itt van, mer' az kell.

Úgy látszik a lemez végére jöttek bele a srácok. Aki netán Deluxe Edition-ben szerezné be az albumot az a tizenegy nóta mellé még kap négyet, nevezetesen: In A Dead World, My Curse (live), Rose Of Sharyn (live), Holy Diver (live).

Nincs tehát új a nap alatt. A KSE továbbra is hozza azt a színvonalat, amit eddig megszokhattunk tőlük. A keményvonalas rajongóknak kötelező kiadvány, de azoknak is kellemes hallgatni való lehet, akik szeretik a dallamos, de mégis kemény metált. A magam részéről ez egy négyes, mert túl sok ilyet hallottam már.