Na emberek itt az első  2010-es lemez. Már amit közelebbről is megvizsgálunk. A frankót megvallva mindig összekevertem a dániai Aalborg-ban 1998-ban alakult indusztriál groove metál (a la wikipédia) brigádot a szintén dán Raunchy-val, de ez legyen az én bajom.
Nos indusztriál groove metál ide vagy oda a Mnemic zenéjére ugyanúgy rá lehet fogni, hogy itt-ott metálcore, itt-ott melodic death, de ezeknek a felcímkézéseknek az égadta egy világon semmi értelmük sincsen. Elég ha azt mondom: nagy vonalakban acsarkodós verze, dallamos refrén, alatta ipari méretű aprítás. Aztán, hogy a nagy darálásban mennyi a rideg indusztriál elem – azért van benne rendesen – azt úgysem kilóra mérik. A Guillaume Bideau – ének, Mircea Gabriel Eftemie – gitár, billentyű, Rune Stigart – gitár, Tomas "Obeast" Koefoed – basszusgitár,  Brian "Brylle" Rasmussen – dob felállású ötös néhol tényleg jobban tolja, mint a Fear Factory mostanság, de nekem ezek a hideg billentyűfutamok, sokszor géppuska tempójú kétlábdobok, a dob ritmusára írt riffek valahogy már nem dobogtatják meg annyira a szívemet.

Ettől függetlenül a Mnemic igencsak jól fekszik a nemzetközi metál piacon, elég ha csak azt említem, hogy a Metallica 2007-ben és egy évvel később is elvitte őket turnéra és a nagyobb európai fesztiválokon is ott vannak. Csontig rágott és kevés izgalmat rejtő zene ez, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy amit csinálnak azt igencsak magas színvonalon művelik.

A Tue Madsen producerguru segítségével rögzített negyedik album úgy szólal meg, ahogy az az ő keze alatt szokott, behorpad tőle az ember arca. Hihetetlenül energikus a sound, de ugyanakkor mégis megvan benne a futurisztikus mondanivalót hűen kifejező hűvös, néhol rideg megközelítés, ami leginkább a billentyű és sampler-témáknak köszönhető. 
Mindjárt a nyitó  címadó ilyen módon nyit, míg a kettes Diesel Uterus egy kicsit szabdaltabb darab. Az ezt követő Mnightmare egy baromi jó torzított riffre épít, húzós darab, talán ez a korong legjobb dala. A The Erasing úgy indít, mint ha egy gót/doom himnusz lenne. A sötét tónus igazából végig megmarad, de jóval slágeresebb és dallamosabb itt a megközelítés. A Climbing Towards Stars mélyre hangolt groove-okkal és nagyívű hangulatos billentyű témákkal operál és működik is a dolog. A March Of The Tripods kezdő hangjai felidézik a Világok Harcát. A későbbiekben az album  legdallamosabb és legsokszínűbb dala bontakozik ki belőle, melybe még egy kis Tool utánérzés is szorult. Az ezt követő Fate egy kicsit szürkébb, középszerűbb dal, míg a komplexebb témákra építő Hero(In) inkább egy zaklatott hangjátékra hasonlít. Az Elongated Sporadic Bursts újból hagyományosabb vizekre evez, míg a lemezt záró Within és Orbiting kettőséből előbbi acsarkodós, szigorú darab, emlékezetes refrénnel, bugyborékoló sampler betétekkel, míg az utóbbi talán groove-osabb, direktebb szerzemény.

A Mnemic nem annyira az én zeném, de a Sons Of The System-ben kétségtelenül benne lehet akár az abszolút befutás esélye, még ha szerintem az album második fele kicsit megfáradós irányt is vesz. Akik szeretik a samplerekkel átitatott, kemény, néhol komplexebb irányba hajló, ám a dallamokat sem nélkülöző, indusztriális elemeket is magában hordozó muzsikákat, azoknak a Mnemic kellemes pillanatokat szerezhet, mert a saját stílusában ez a lemez egész korrekt alkotás.                   
A január 15-én megjelenő  lemez most teljes egészében meghallgatható a Mnemic  MySpace oldalán.