A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.
A közel másfél évtizedes múltra visszatekintő négyes egyébként előzőleg már öt nagylemezt is leszállított, de be kell valljam, hogy a Charcoal Grace megjelenéséig nemhogy ezek bármelyikéről, hanem magáról a zenekar létezéséről sem volt tudomásom – holott már a 2015-ös Bloom is a német Inside Out színeiben jelent meg.
A szokatlan nevet választott formáció az idei korong tükrében a minden ízében huszonegyedik századi progresszív metalban utazik. Caligula császár lova egyébként Incitatus néven vonult be a történelembe, a többség pedig leginkább arról ismerheti, hogy a legenda szerint a mentális problémákkal küszködő uralkodó konzult akart csinálni belőle. A karakter történetébe az idei anyag szempontjából felesleges mélyebben belemenni, mivel a 2024-es lemez viszonylatában a névnek – az érdekesség-faktoron túl – kb. semmi jelentősége.
Ahogy már említettem, az ausztrál négyes a kortárs progresszív metal mellett tört lándzsát. A Caligula’s Horse progresszív metalja azonban a fenti honfitársak mindegyikéhez hasonlóan további jelzőket, támpontokat kíván. Kezdve azzal, hogy a Charcoal Grace közel annyira rock, mint amennyire metal. Írhatnám azt is, hogy egyes részek, epizódok épp olyan lágyak és lebegősek, mint ahogy mások kemények és karcosak.
Jim Grey pedig egy sokoldalú énekes, aki tiszta vokáljaival mindkét szélsőséget fel tudja díszíteni, és a középutas témákra is vannak ötletei. Nem akarok szkeptikusnak tűnni, de köztudott, hogy a mai mezőnyben egy stúdiólemezen nyújtott énekteljesítmény még nem egyenlő azzal, hogy emberünk rásegítés nélkül is képes mindezt produkálni. Odáig jutottunk, hogy ezen kérdés megválaszolásához már az élő fellépések sem feltétlenül adnak elegendő támpontot. Így most csak arra hagyatkozom, amit Grey a Charcoal Grace-en elővezet, ezek a vokálok pedig számomra a zenei oldalon is tetten érhető Pain Of Salvation párhuzamot erősítik, mely valahol a The Perfect Element I. és a Remedy Lane lemezek környékén húzható meg.
A lemezt két nagyobb lélegzetű darab keretezi, de ha a korong közepén helyet kapott címadót nem négyelik fel, egy A Change Of Seasons-terjedelmű nagyeposszal is gazdagabbak lennénk. Ezen számadatok ellenére a maga egy órás terjedelmével a Charcoal Grace sikeresen kerüli el a progresszív irányzatok körül folyton leselkedő legfőbb veszélyforrást, a terjengősség csapdáját. Amúgy több tételben vonósok, trombita és klarinét is hallhatók. A Caligula’s Horse-hoz az én generációmnak, azaz a negyveneseknek feltehetően a Pain Of Salvation, a fiatalabbaknak inkább a Haken, a Temic és a Tesseract lesznek a megfelelő támpontok.
A négyes – magyar szemmel nézve – az ausztrál mezőnyben épp olyan színfolt, mint a bevezetőben emlegetett nevek, a hatodik nagylemeznek pedig oroszlánrésze lesz abban, hogy a szokatlan nevű formációnak sikerül-e majd gyökeret vernie a nemzetközi mezőnyben. A felkészültség, illetve a tehetség kétségtelenül megvan hozzá, ahogy magukkal a dalokkal és az Inside Out szintjén a háttérrel sincs gond. A kérdés tehát csak az, hogy a korongon hány hallgató fog számára egyéni ízt (zamatot) tapasztalni, és ennek mennyisége 2024-ben elegendő-e a progresszív mezőnyön belüli szintlépéshez.
