Ozzy mester valószínűleg a metál világ egyik legmulatságosabb figurája. Idén 62 éves lesz és ez már vastagon a nagypapakor. Egy egész stílus köszönheti többek között neki is, hogy létezik. Heavy metál nélküle biztosan nem lenne, hiszen a Black Sabbath-beli munkássága a viharok ellenére sem megkérdőjelezhető.

Ozzy egész életében vastagon tett arról, hogy ezt a kort ne érje meg, mégis itt van, amelyhez egy nagy adag szerencse mindenképp kellett. Neki komplett évtizedek hiányoznak az emlékezetéből, hiszen alkohol és drogfüggősége messzeföldön híres volt, igaz legalább ezt be is ismeri. Ma már persze tiszta fejjel éli az életét, amelyben az elmúlt években inkább az MTV zenecsatornán futó The Osbourne’s játszotta a főszerepet, mintsem egy éppen aktuális új album. 2007-ben azért mégis kiadta a Black Rain című lemezt, ami egészen korrektre sikerült. Rá három évre pedig itt az új album a Scream, melynek borítója, ha vicc akart lenni, akkor annak komoly, ha pedig ez komoly, akkor pedig egy vicc.

De mindig a zene a lényeg, szoktam mondani és az még akkor is erős, ha a meiszter majd a komplett csapatot lecserélte maga mellett az elmúlt évben, hiszen Zakk Wylde helyett a görög Firewind gitárosa Gus G. penget, Mike Bordin sem ül már a dobok mögött, őt Tommy Clufetos váltotta. Állandóságot csak Rob "Blasko" Nicholson basszer jelent. No meg Kevin Churko producer, aki most is elég bivaly hangzást teremtett.

Hogy a dalok megírásában ki játszotta főszerepet azt nem tudom, minden esetre úgy érzem, hogy Zakk Wylde keze egy-két témában még benne van, noha Gus G. azért sok mindent a saját képére gyúrt. Meglehetősen súlyos témákat hoz a lemez, mindjárt a nyitó Let It Die szénné torzított énekhangokkal, valamint lassú középtempós riffekkel kezd és Adam Wakeman színes billentyűjátékával operál. A kettes Let Me Hear You Scream és az azt követő Soul Sucker a lemez legerősebb dalai közé tartoznak masszív gitárjátékuknak és emlékezetes dallamaiknak köszönhetően. A Life Won't Wait egy ballada, én sosem szerettem Ozzy ezen oldalát, úgyhogy az ezt követő latinos gitárjátékkkal kezdő Diggin' Me Down földbedöngölő, mélyre hangolt riffjei és Ozzy fülben ragadó dallamai sokkal jobban bejönnek és Gus G. is itt rázza ki a lemez egyik legjobb szólóját. A Crucify egy könnyedebb darab - egy kicsit talán ki is lóg innen - de kellemes dallamok itt is vannak. A Fearless egy technikásabb gitártémákra épülő, harmóniadús darab, míg a Time egy lassú, néhol bekeményedő dal. Az  I Want It More olyan riffet hoz, hogy eldobom az agyam, de a nóta groove-os lüktetése is jól esik a fülnek. Az ezt követő Latimer's Mercy disszonáns billentyű témákat és egy kis málházós – cseppet indusztriálba hajló – keménykedést mutat, amely átmegy az utolsó – mindössze egy perces - akusztikus I Love You All-ba. 

Jó lemez a Scream, jobb, mint amit vártam és Gus G. is megállja a helyét bármennyien is kételkedtek ebben. 62 év ide vagy oda Ozzy bátyó újra támad és jelentem kirobbanó formában van. Ha csak nem töri nyakát – mint tette pár évvel ezelőtt – akkor semmi sem ment meg minket attól, hogy október 4-én a Budapest SportArénában is egy jó koncertet lássunk. Ja és volt olyan rendes, hogy az új albumot feltolta az Ozzy MySpace-re. Hallgassátok!