A magyar Sicitur Adastra első studióalbumánál a következő koncepciót követtem: mivel még nem találkoztam a zenekar nevével korábban, úgy döntöttem, hogy ezt a tudatlanságot kihasználva hallgatom meg hanganyagukat, így minden előzetes feltevés nélkül tudom értékelni. Abszolút „szűz füllel” mondhatom tehát azt, amit már rögtön az első szám után is éreztem: az album nagyon jó lett. Valamint, amint az lenni szokott, utánuk is néztem. Folytatás után a részletek.
Ezen és ezen a linken tulajdonképpen minden fontos információ megtalálható a zenekarral kapcsolatosan, valamint itt van még a myspace oldaluk is, ennél többet én sem tudnék hozzátenni. Mint ahogy az olvasható, a lemez egy teljes koncepció, introval és outroval, és hét melodikus death metal dalt tartalmaz, melyek egy posztapokaliptikus világot tárnak elénk.
Ennek megfelelően én is leginkább egészében beszélek az album jellemzőiről, nem számonként lebontva. Sok helyütt olvasható, hogy a Children of Bodom-hoz hasonlítják a zenekart, sőt, néhol egyenesen „Bodom kópiának” minősítik, amit, őszintén szólva, nem értek és cáfolnék is most rögtön. Vagy én hallgattam kevés COB-t, vagy az asszociációs készségemmel van baj, de a lemez hallgatása közben nem merült fel a finn zenekar neve lelki szemeim előtt.
A hangzás nagyon jó lett, semmi kivetnivalót nem találtam benne, és külön pozitívum, hogy a torzított gitárok és a szintetizátor remekül illeszkednek egymáshoz, egészíti ki egyik a másikat; a hasonló stílusú zenéknél sokszor ennek az aránynak az elvétését érzem a legnagyobb hibának. Hogy itt mennyire jól működik, azt mutatja a Fading című szám szóló utáni kiállása, ahogy először a szintetizátoré a főszerep, majd szépen lassan egymásba kúsznak a gitárral, és berobban ismét az ének. Igazi ínyencfalat ez a stílus kedvelőinek.
A hangszeres teljesítményekkel kapcsolatosan sem tudok semmi negatívat mondani. A két gitár, a basszusgitár és a dob is nagyon rendben van, a szintetizátorról pedig már esett szó. Az ének is hoz mindent, amit hoznia kell, sőt, talán még egy picit többet is. Erőteljes, földbedöngölő, de mégis tiszta marad végig, nem esik át az ilyen zenekaroknál oly gyakori hibába, miszerint egyszer csak valami furcsa, ember által alig-alig létrehozható zaj hallható ének címszó alatt. A klasszikus értelemben vett „éneklés” nincs az albumon, de ennek nyilvánvalóan nem a kvalitások hiánya az oka, egyszerűen a lemez hangulatába nem fér bele. Talán a legközelebbi albumon meg lehetne próbálkozni néhány perc erejéig ilyennel is, én legalábbis nagyon kíváncsi lennék rá.
Hogy valami negatívumot is említsek: a lemez történetéből adódóan talán néha egy kicsit egybefolynak a számok. Ami persze addig nem baj, amíg a számok jók, ahogy jelen esetben is, de ez intő jel lehet az elkövetkezendőt tekintve.
Összességében nagyon jó lemez lett, minden elemével együtt. Nagyszerű, ahogy az Intro után berobban a New Beat In a Dead World riffje és magával ragadó énektémája, amit a sokadik hallgatás után a fürdőszobában próbáltam már dalolászni, a már említett szintetizátoros kiállásra többször vissza kellett tekernem, és folytathatnám a sort sokáig.
