Valahogy sose tudtam komolyan venni az olyan zenekarokat, akiknek a neve megegyezett a frontember nevével, ez a tegnapi Dürer kertes koncerten valamelyest cizelláltabb lett, habár igazi kultusz figurákról van szó. Egyfelől van egy, az Ignite énekeseként befutott, jelenleg Pennywise dalnok Téglás Zoli, akit általában véve nagy tisztelet, és szeretet övez hazánkban (nagyban köszönhetően ez egy A Place Called Home című számnak), a másik meg a hardcore szcénából induló, majd onnan egy korrekt, és kultikus rock bandává átalakuló Life Of Agony énekes Keith Caputo. Az előélet miatt tehát a koncert több, mint kecsegtető volt, még úgy is, hogy azért a szóló anyagok nem futottak be akkora sikert, mint egy A Place Called Home, vagy egy River Runs Red.  

Azért kicsit bennem volt a félsz, hogy a hétfői nap, esetleg a -zenekari szinten-  kisebb ismertség miatt kudarc ízű lesz a buli, de ezt ellensúlyozta az ingyenes belépő (köszönhetően a Skalar Musicnak), és a kicsivel nyolc óra utáni kezdésre már egy komoly tömeg fogadta a Zoli Bandet.

A Zoli Band anno az Ignite tagjainak egy akusztikus projektjeként indult, és ebben az évben jött egy amolyan reunion turné, a banda lényegében Téglás Zoli körül lecserélődött, és a magyar rock élet olyan prominens személyeivel vette körbe magát, mint Szabó László(Grand Mexican Warlock), Somló Pál (Shell Beach), vagy Mohácsi Mihály (ex- The Idoru, Grand Mexican Warlock), ergo a Zoli Band egy magyar zenekarként képviseltette magát.

A muzsika nyugodtabb, és lágyabb volt, mint az Ignite, de ugyanúgy benne volt az az energia, és érzelem, ami magával ragadta a nézősereget. Azt sajnos sejteni lehetett, és ez be is igazolódott, hogy a közönség nagy része Téglás Zoli személyének szentelte a figyelmet, ezért nem volt igazán nagy bemozdulás a nézők részéről, habár az is meglehet, hogy a tömegnyomor egyik kellemetlen velejárója volt a mozgás hiány. A Zoli Band összességében egy nagyon fílinges, kicsit college rockos beütésű hangulat koncertet adott, méghozzá azt is a legprofibb módon.

A Keith Caputo koncerttől viszont eléggé tartottam, főleg azt látva, hogy koncert előtt a Life Of Agony frontember egy akusztikus gitárral a falnak dőlve pengetett, és énekelgetett, legalább úgy mint ahogy az alterosok régen (és manapság egyaránt) a rock kocsmákban játszották az Egyszerű Dalt. Ráadásul ha mindehhez hozzátesszük, hogy Keith szóló dolgai nagyon híján vannak a dögnek, és a torzításnak, nem jósolt túl sok jót a magamfajta lifeofagonista embereknek.

Ezzel ellentétben nagyon meglepő volt Keith Caputoék koncertje. Nem fulladt unalomba, és álművészieskedésbe, és amit zenekarilag csináltak, az tényleg fenomenális volt. Több, mint egy órát játszottak, és a program gerincét csupa pörgős, de legalább is kevésbé sírós szám adta. A hangzásnak is köszönhetően (ami a Zoli Bandnél szintén jó volt, ami az akusztikus dolgok miatt egy igen nehéz szülés) az albumok hangzásánál nyersebb volt, de ez csak az előnyére szolgált Caputoéknak, a Téglás Zolival közösen előadott szám pedig az ékes példája volt annak, amit Zoli is mondott koncerten, hogy igazán haveri a hangulat ezen a túrnén.

Azért egy merész koncert ötlet volt ez. „Akusztikus” koncert két kultusz énekestől ugyan megmozgathatja az embereket, de elég nagyot puffanhat, ha az színvonalban nagyon elüt az anyazenekarban megszokottaktól. Itt hála nem is ütött el annyira, de mégis érezhető volt, hogy egy teljesen más dologról van itt szó, mint amit az Ignitetól, és a Life Of Agonytől hallhattunk, de ez így volt jó.  

További képekért katt.