A hívek továbbra sem mutatták a fáradás jeleit; úgy vettem észre, létszámuk sem csappant meg – ráadásul a nagyszabású rockzenei esemény utolsó napjára is maradtak csemegék!
Na, nem a Seventh Crystalra gondolok. A svédek kifinomult, modern beütésű hard rockja nem feltétlenül az a fajta zene, amely egy sokfellépős buli nyitásaként egyből megragadja az embert. Kellemesen szólt, de otthon hallgatva jobban lekötött, mint élőben, a hobbista kinézetű társaságot figyelve.
És nem is a szerb The Big Dealre gondolok, akiknél már a két eléggé hasonló női énekhangra épülő koncepciót sem igazán értettem, mindössze annyit szűrtem le belőle, hogy Nevena Brankovic a képzettebb vokalista. Nála a nyakba akasztott szinti nem volt béna, a gégemikrofon állandó babrálása annál inkább. Nem beszélve a minimális konferálásról, bár az elsősorban a kolléganő, Ana Nikolic feladata – esetenként Srdjan Brankovic gitáros vitte a szót – lett volna. Az, hogy a számok panelesek és semmitmondóak, vajon meglep még valakit?.. Nevena előtt egyébiránt meg kell emelnem a kalapomat, mivel röviddel édesanyja elvesztése után állt színpadra.
Ronnie Romero nem itt cáfolt rá azokra, akik egyszerűen csak karaoke énekesnek bélyegzik. Ami engem illet, fenntartom azt a nézetemet, miszerint vannak emlékezetes munkái; más kérdés, hogy ezek nem a chilei fickó saját neve alatt, hanem különböző alkotói közösségekben valósultak meg. A négy dal erejéig megidézett Too Many Lies, Too Many Masters is legfeljebb korrekt anyag, a műsor második felében meg feldolgozásokra tért át emberünk. Míg a Rainbow klasszikusok indokoltságát fölösleges taglalni, a Dio-mániát betetőző Rainbow in the Dark és a Journey-féle Separate Ways kettőse leginkább össznépi vigasság-jelleget adott a programnak. Apropó, mennyire mókás volt már a lakodalmas muzsikus fazonú billentyűs! Ronnie elsőrangú énekes, a nagyérdeművel is tud bánni (egy ízben szíve hölgyének is felintegetett a karzatra), ám karrierépítés szempontjából sejthetjük, mire lesz ez elég a mai világban...
A folytatásban régi motorosok váltották egymást, alapvetően nosztalgia-szettel. Marc Storace, szimplán Storace név alatt – női gitárossal és bőgőssel –, profin egyensúlyozott a saját nóták és a Krokus-hagyaték között, nem megfeledkezve a The Guess Who ötvenöt évvel ezelőtti sikerszámáról, az American Womanről sem. Utóbbiban Ronnie Romero is mikrofont ragadott.
Robin McAuley nyilván örül, hogy egyenesbe hozta szólópályáját, az idei Soulboundról is tolt három dalt. Az azt megelőző két anyagának termését viszont én a helyében óvatosabban adagoltam volna. A közönség ugyanis láthatóan a végén elővezetett McAuley Schenker Group gyöngyszemektől jött igazán lázba. Ekkor egy MSG zászlót is feldobtak hősünknek az első sorokból. Úgyhogy továbbmegyek: Black Swan szerzeményt is betaníthatott volna az ismét pazar formát mutató Robin pajtás az őt kísérő talján bérzenészeknek. Oké, nem lett volna olyan, mintha Reb Beach, Jeff Pilson és Matt Starr játszaná, de hát Michael Schenker sem volt itt, hogy a Love Is Not a Game, a This Is My Heart, a Gimme Your Love és az Anytime alatt a lelkét is kigitározza.
Szóval a Fekete Hattyút hiába vártuk, a Fehér Oroszlán viszont eljött. Természetesen Mike Tramp’s White Lion márkanév alatt. Evidens, hogy ez sem volt olyan, mintha az eredeti négyes tért volna vissza, erre amúgy sincs sok esély jelenleg, de szerintem Trampék kihozták az adott helyzetből, amit lehetett. Az egyik kardinális kérdés ugye a gitárjáték. Marcus Nand, aki anno a Freak Of Nature-ben is dolgozott Mike-kal, rátermett zenész. Rajta voltaképp nem múlott semmi. Az énekes kimondottan feldobott, sztorizós hangulatban állt ki elénk, láthatóan a reptéren őt fogadó “Welcome Whitesnake” (!) transzparensen is túltette magát, már ha igaz a történet. A számokat persze a neki kényelmes fekvéshez igazítva hangolták át. Hiába, az idő felette sem múlik nyomtalanul, viszont jól bírta a strapát, noha a 80-as évek erőteljes megszólalása így szóba sem jöhetett. Valamit valamiért. A műsorral, ahogyan én elképzelem, ott vette fel a fonalat a társaság, ahol a Mane Attraction után “a” White Lion kifulladt. Arról a lemezről az Out With the Boys abszolút váratlanul ért, de amiről 2025-ben végképp nem hittem volna, hogy valaha élőben hallani fogom, és annak idején imádtam, az a Fight to Survive két tétele, az All the Fallen Men és az El Salvador volt, zsinórban egymás után. Talán mondanom sem kell, haknit láttunk – a közvetlenül Trampék előtt fellépő pályatársak sem csináltak mást –, de legalább a vállalható fajtából. És ismétlem, ennél közelebb kerülni a “történelmi” White Lionhoz momentán képtelenség. Külön téma, de stúdióban kár volt bolygatni a régi remekműveket.
A fesztivál záróakkordja előtt ismét felbukkant Cassidy Paris, hogy kisorsolja az aznapra meghirdetett tombola nyerteseit, majd a Harem Scaremnél is vendégeskedjen a The Death of Me erejéig. Kedves, bensőséges jelenetsor volt, ám a koncert egészét tekintve nem több. Míg előző este a szintén topligás Winger csúnya öngóllal bukta el a saját gálameccsét, Harry Hess és a többiek nem hibáztak, és főzenekarként hatalmas diadalmenetet vágtak ki. Még a nap folyamán olykor ingadozó hangzás is végig az ő oldalukon állt. Megjelenését tekintve Harry igencsak civil benyomást kelt, Pete Lesperance meg a tisztességben megőszült öreg rocker figurát hozza, de mindez mit sem számít, amíg az egész csapat jókedvűen, szívből játszik.
Alapos és arányos programot kanyarítottak kanadai barátaink. A Chasing Euphoria egyik ékkövével, a Better the Devil You Know-val kezdtek, és további két nóta is elhangzott az idei anyagról, de a szettet kézenfekvő módon a kora 1990-es évekre építették. Ebbe belesimítottak egy Lesperance szólódalt (Boy Without a Clue) is, Mike Vassos bőgős pedig Bryan Adams Summer of ‘69-jában jutott önálló szerephez, bár utóbbira nem lett volna feltétlenül szükség. Darren Smith dobost ellenben kötelező énekesként is szerepeltetni – ebbéli minőségben láttuk is itt a Red Dragon Cartel élén 2014-ben –, erre most két ízben, a friss Gotta Keep Your Head Upban és a Sentimental Blvd.-ban került sor.
A ráadásban előrántott No Justice méltó lezárása volt a bulinak, illetve az egész háromnapos “teljesítménytúrának”. Ebben a stílusban ma jelen állás szerint ennyi van, de azért kíváncsian várom, meg lehet-e még fejelni a mostani felhozatalt. Perugino főnök mindenesetre elégedettnek tűnt, mert azzal búcsúzott a távozóktól a kijáratnál, hogy “jövőre ismét találkozunk”. Úgy legyen!
Fotók: Schurina Ottó
