Három éve szintén az Analogban került sor a The Theory of Molecular Inheritance album bemutató turné budapesti koncertjére – az akkori túrával voltaképp a negyedszázados pálya ürügyén futottak egy tiszteletkört maguknak, csak épp a pandémia okán három év csúszással –, így óhatatlanul akadt némi átfedés az akkori programmal. Persze egy best of jellegű műsor esetében ez elkerülhetetlen, és pont a 2022-es anyagról a múltkor játszott három tétel hangzott el ismét, plusz a Twenty-One Grams, na meg az úgynevezett (értsd: levonulás nélküli) ráadásblokk is változatlan maradt. Karrierösszegzés szempontjából mindenesetre a három évvel ezelőtti előadás bizonyult átfogóbbnak, merthogy a Contagionről most semmi nem került sorra.
Mindez azonban nem kákán is csomót keresés részemről, inkább tényszerű megállapítás. A lényeg úgyis az, hogy a The Theory…-ra érkező Damian Wilson énekessel (ex-Landmarq, ex-Threshold, Headspace, Ayreon) az élen erre a kanyarra is átmentette 2022-es formáját a csapat, és a rendelkezésre álló két órában valami elképesztően monumentálisat alkotott.
A “progresszív rock” címke tartalmi kiüresedését és az avatatlanoknak az irányzattal szembeni fenntartásait nem tárgyalnám itt. Kétségtelen, hogy míg az egybegyűltek számára a negyedórát alulról súroló Solomon vagy a közel húsz perces Moviedrome – két korai dalóriás – maga volt a katarzis, másoknak ez a terjedelem és zenei fogalmazásmód már megfekszi a gyomrát. Nem szólva az angolos eleganciáról, amelyet a mesterek ha akarnának se tudnának levetkőzni, és amely egyeseknek hűvös, olykor akár nyomasztó is lehet. Ugyanakkor a Paradise of Thievest, a Pointer jóvoltából fuvolával is színesített How Did It Come to This?-t vagy a (Don’t Forget to) Breathe-et szívesen megmutatnám a távolságtartóknak. Ezek mindegyike kompakt, befogadható szerzemény; bízvást ajánlhatom bárkinek, aki a kerek, megjegyezhető és könnyen énekelhető dalokra kattan. Ám még ezekben is szépen megmutatkozik a tagság hangszeres zsenialitása. John Mitchell gitáros csak akkor és ott ereszti szabadjára ujjait a húrokon, amikor és ahol kifejezetten erre van szükség, emellett a Pink Floyd hatású témáiban, szólóiban is alaposan kiéli magát. A Frontiers Rock Festiválon látott Asiába szintén sajátos ízeket (és néha poénokat) visz, arculatot viszont itt tud formálni.
Kylan Amos a zöldfülű a brigádban, 2014 óta bőgőzik itt. Kalapjával különleges színfoltként mutatott a deszkákon, mozgását tekintve érdekes módon mintha a szett második felére pörgött volna fel úgy istenigazából.
Az est hőse nekem mindenképpen Damian volt. Emberként 2023-ban Hollandiában lopta be magát végképp a szívembe, amikor az Ayreon show előtt a bebocsátásra várók sorában a mi kis társaságunkkal is kezet fogott és fotózkodott – mintegy hálából azért, hogy eljöttünk. Közvetlen, szívélyes egyénisége azonban egy Arena koncerten tárulkozik ki igazán. Mutassatok nekem még egy prog rock frontembert, aki buli közben stage dive-ol, ahogy három esztendeje tette barátunk, vagy wall of death alakzatban osztja ketté a közönséget, mint ez alkalommal az Equation (The Science of Magic) előtt, hogy utána az így nyitott folyosón sétálgatva énekeljen! Amúgy aki ennyire szereti a Black Sabbathot, az nekem alapból rokonszenves… Őszintén szólva a fentebb hivatkozott 2003-as esemény közel sem volt rám ekkora hatással, amiről alighanem az akkori vokalista, Rob Sowden is tehet, mivel a hangján kívül bizony nem sokat tett hozzá az előadáshoz. Szóval ide Damian kell, én legalábbis egyértelműen rá szavazok.
Az ő szellemes konferálása mellett Nolan is magához ragadta a mikrofont néhányszor. Ha már évforduló, hát őstagként előjoga, hogy bedobjon egy-egy régi sztorit, nemde? Wilsonról azt mesélte el, hogy a banda történetében azelőtt kétszer is felmerült a neve, amikor új énekest keresett, és bár meg is hívta, végül ilyen-olyan okokból más kapta meg a munkát. Három az angol igazság is ezek szerint?!.. Mitchell meg, mint kiderült, annak idején fiatalabbnak hazudta magát az “állásinterjún”, hogy övé legyen a meló.
Mit mondjak, igencsak kapaszkodnia kell a prog rock mezőnyben mindenkinek – ideértve a Dream Theatert is, soraiban újra Mike Portnoyjal –, aki manapság ennél tartalmasabbat szeretne nyújtani élőben. Azért a Vanden Plas - Ivanhoe párostól (szeptemberben ugyanitt) is sokat várok ám!..
FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
További képek ITT.
