Carlos Santana egy olyan legenda, aki szinte mindig is ott volt a gitárzenében és persze nem a keményebb vonalon alkot, de úgy vélem, azért egyetemes elismertséget vívott ki magának az öreg, lévén a zenéjének hangulata – szerintem legalábbis – páratlan. Egy iszonyat feelinges gitárzseni, aki úgy tud, ha kell, millió hangot szórni, hogy közben lazán táncra perdülsz és ezt mind meg is kaptuk tőle az MVM Dome-ban.
Tizennégy éve nem járt nálunk Carlos Santana, ami rengeteg idő. Jó, ott lett volna a 2020-as fellépése, de akkor meg tudjuk, mi történt. Most viszont eljött, elhozta a Oneness nevű turnéját és ezalatt az este alatt mindent és még annál is többet kisajtolt a csurig töltött arénából, ami húszezer ember, az pedig bizony nem semmi!
Nem mondom, hogy nem fáztam a koncert előtt és nem az időjárás miatt. Pár hete még arról szóltak a hírek, hogy az ikonikus legenda nem tudta egy fellépését vállalni, mert összeesett a koncert előtt. Ha nem is volt komoly a gond, azért átfut az ember fején, hogy egy hetvenhét, lassan hetvennyolc éves karakterről van szó, sajnos örökké nem lesz velünk.

A másik, ami nálam aggodalomra adott okot, hogy az első és eddig egyetlen jelenésem az MVM-ben a Volbeat koncert volt, aminek a hangzása közel sem volt tökéletes, ráadásul utána a Mötley Crüe-ről sem hallottam egyértelműen pozitív visszhangokat. Viszont ezen aggodalmam az első pillanattól elszállt, hiszen zseniálisan tisztán, érthetően és arányosan szólt az egész koncert, leszámítva, hogy néha-néha ki-kimaradt a rendezői jobb oldalról a hang. De ez maximum zavaró volt, nagyon nem zökkentett ki a szórakozásból.
A fellépés a meghirdetettek szerint este nyolckor kezdődött és a bulis, jammelős, jó értelemben vett karneváli hangulat egy pillanatra nem ült le a két óra alatt. Ha a főszereplő éppen pihenni szeretett volna, akkor volt egy dobszóló, egy basszusszóló, valami mindig történt, nem volt megállás. Nem is kértük, nem is kaptuk.

Santana mesteren azért látszik az idő vasfoga. Hiába a makulátlan megjelenés, a fehér öltöny, az ikonikus bajusz, ötcsillagos megjelenés, a sétáján lehetett látni, hogy nem legény már. Sokszor le is ült a neki kikészített ülőkére (ha jól láttam, egy dobszék volt amúgy), de akárhogy tűnt már megfáradtnak a teste, ez a muzsikát, meg persze a lelkét, a hangulatát egyáltalán nem befolyásolta. Nem hogy egy hangot nem fogott félre a legenda, hanem olyan témákat csalt ki a gitárjából, hogy öröm volt hallgatni, bizony elégedetten csettintettem magamban, amikor úgy igazán betalált valami rész.
A kísérőzenészek természetesen hiba nélkül és nagyon profin hozták a részeiket (a dobos különösen megdolgozott a pénzéért), az egész műsor inkább tűnt egy hatalmas jammelésnek, egy frankó bulinak, mint egy koncertnek. Ezt pedig olyan jól adták át a közönség felé, hogy bizony nehéz volt ülve maradni bizonyos részek alatt. A Foo Foo előtt meg is kérte Santana a közönséget, hogy most már ne üljenek, szabaduljanak el az érzések. És igen, iszonyat jó volt látni, hogy elől a besűrűsödött részen milyen félelmetesen jó hangulat uralkodott, de hátul sem lehetett rá panasz, ezekre a táncra hívó ritmusokra bizony volt, akit elöntött a hangulat és roptak egy egészségeset. Tényleg öröm volt látni! Azért a sok metalbuli mellett jól tud esni néha egy ilyen jó értelemben vett szórakoztató este, amikor úgy tényleg elengedi magát az ember és csak jár a lába, mosolyog… A fejében meg előjön belőle a régi táncos énje, aki többször ki akart kéredzkedni – De ez egy másik sztori!

A két órás szettre egy panasz nem lehetett, ahogy már írtam is, pattanásig volt feszítve mindenféle finomsággal, persze a két legnagyobbat a két nemzetközi sláger, a Maria és a Smooth robbantak, de ez nem jelenti azt, hogy a többi szám ne utaztatott volna, például a napokban bemutatott új dal, a Me Retiro is szépen megállta a helyét a műsorban. Tényleg félelmetesen jó estét csapott Carlos Santana és zenekara. Olyat, amire azt mondja az ember, hogy bármikor és többször is újra – már ha lesz még rá lehetőség. De legyen, én szeretném!

Carlos Santana egy olyan ikonikus, egyetemes popzenei, rockzenei dinoszaurusz, akit muszáj látni legalább egyszer az életben. Lehet, hogy fizikálisan már nincs úgy a toppon, mint mondjuk két-három évtizede, de a hangulat, amit ő és a zenekara csinál, az a muzsika, ami leáramlik a színpadról, az valami olyan varázslat, amit nem lehet kihagyni... Illetve lehet, csak nem érdemes.
Úgy gondolom, hogy az ezen az estén az MVM Dome-ban megjelent közönség egy hatalmas mosollyal az arcán hagyta el a helyet, mert hát hogyan lehetett volna máshogy? A Mester jött, varázsolt és két órára mindent el tudtunk felejteni, ami a világban történik. Nem tudom elégszer hangsúlyozni: zseniális este volt!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.