Nem hiszem, hogy bárki is meglepődik, ha azt írom: David Coverdale nem tartozik a baráti körömhöz, dalai alapján pedig a legjobb pszichológus sem következtethet mélyebb jellemére. Így hát nem tudom, mennyire frusztrált egy-egy lemez előkészítésekor, hogyan viseli a vállaira nehezedő iszonyatos terhet. Ő egy élő szobor, akit a múltja sok mindenre kötelez. Eddig minden krízis-helyzetet kiváló végeredménnyel oldott meg.
Kereskedő-segédből vált „egyik napról a másikra” a Deep Purple ünnepelt frontemberévé, majd három évnyi szüntelen feszültség után zenekar nélkül találta magát. Ekkor (’77 körül) kezdte meg szólókarrierjét, amely mai napig zakatol. Mert hiszen a Whitesnake semmi másnak nem tekinthető, mint az ő szóló-projektének. (Jellemző, hogy rajta kívül csupán a két gityós, Reb Beach és Doug Aldrich tagja hosszabb ideje a csapatnak, melyet még Dave volt Purple-ös zenésztársai is megjártak.)
Coverdalenek sikerült az, ami csak nagyon-nagyon keveseknek: nem hogy fájdalmasan pofára esett volna, hanem még „meg is szorongatta” a világ minden tájékán fogalommá vált ex-csapatát. Legalábbis szerintem leszögezhetjük: a MAI Whitesnake jobb, mint a MAI Deep Purple. Coverdale pedig a Fehér Kígyó legfőbb bűvölője, csaknem minden dalának szerzője!
Meglehet, a mezei kritikus jobban szorít az albumért, mint maga az alkotó. Hiszen ha jó Davidünk évtizedek óta megszokott formáját egyszer nem hozná, ennek kénytelen lenne hangot adni. És, ugye, hogyan jön ahhoz a hangya, hogy a kígyóba harapjon? A kígyó meg észre sem veszi, hát úgy aztán igazán könnyű!
Az előzetesen „felszabadított” dal, a Love Will Set You Free még nem sokat árult el az új cuccos színvonaláról. Egyetlen kis dallamocskára épülő rock-sláger, nem hinném, hogy tíz év múlva emlékezni fogunk rá. Viszont egy ilyen öreg kígyó megengedheti magának, hogy mérgét későbbre tartogassa.
Erre a későbbre nem is kell sokat várni. Mindjárt a nyitó-dalban - Steal Your Heart Away – Nat Geoba illő „kígyó-attackot” kapunk. Óriási bulizós sláger, a Whitesnake-klasszikusok közt a helye! A refrén-szöveg különösen kedves lehet számunkra: „I want it all, I want it now”! Egy bizonyos Freddy énekelte így, persze, ő nem (legkevésbé sem...) egy csajhoz, mint itt és most Dave. Természetesen ez még messze van a plagizálástól.
Ha már a csajozás témájánál tartunk, az egész anyag „kellemesen mocskos”, még inkább, mint a(z előző) ’08-as. A huszonöt évvel ezelőtti hősszerelmest a türelmetlen pasi váltotta fel, ami talán a korral jár (a bálvány hatvan éves!). Nem is áll már neki jól az albumon található két Bon Jovit megidéző rádió-rock-dal; a One Of These Days, és az Easier Said Than Done. Ezek az „amerikai rágógumik” mélypontként csúfítják az összképet (persze lehet, hogy csak az én meglátásom szerint, hiszen „könnyebb mondani, mint megcsinálni”.
Nos, olyan dal, mint az előbbiekben felmagasztalt, talán egy albumon csak egyszer jöhet létre, de a srácok próbálják azért tartani a szintet az All Out Of Luckban is, végül is sikerrel. Hármas sorszámú a már említett előzetesen letölthető dal, utána az egyik szidott következik. Szerencsére a színvonal görbéje ezek után újra felfelé ível a Tell Me How és az I Need You (Shine A Light) által. Meg lehet említeni a Dogs In The Street „gettó-himnuszt”, majd a pörgős-rockandrollos My Evil Wayst is. Az albumot a címadó Forevermore zárja, mely cím egy gyönyörű szerelmes balladát takar, és ahogy egyre többször hallom, egyre jobban is tetszik.
Összegzésképpen: jó minden, úgy ahogy van, mindörökké, ámen! Elvégre David Coverdaletől nem lehet elvárni, hogy írja meg az Operation... 3-at, vagy a Seventh Son 2-őt.
