Kezdem az elején. Mint ahogy a lemezt is az elején kezdtem. Az I am made of you (nyitószám) zongorával dúsított vékonyságát hallva azt gondoltam, egy sokadik Alice-féle geg áldozata vagyok, és egyszer majd csak beindulunk. De csak nem. Akkor még legvadabb lidércnyomásos rémálmaimban sem gondoltam, hogy az „épület” egyik „legerősebb” tartópillérével van dolgom. Azért használtam „”-et, mivel hogy ütős, maradandó epizódot én egyáltalán nem találok e mű magamévá tételének folyamatában...nem lett az enyém, nem is hiszem, hogy lesz.

Ha egy Alice Cooper lemez további erősségének vagyunk kénytelenek nevezni egy Keishaval (!!!) felénekelt duettet, és egy, a hírhedt Kiss féle I was made for... ihlette (?), vegytiszta disco-számot, akkor vége a világnak! „Biztos ez is csak vicc” – vethetné ellen, aki még nem hallotta ezt az 53 perces valamit. De könyörgöm, akkor az egész csak egy vicc? Vagy mit mondjunk a Last man on Earth bágyadt fúvósokkal aláfestett umpapa-umpapájára, vagy a Coffeine gimme-gimme kórusára?

A klippes I'll Bite Your Face címével ellenkező módon egyáltalán nem harap az arcunkba, ez inkább valamiféle modoros rádió-rock, az is a rosszabb fajtából. Az egyetlen NORMÁLIS szám a lemezen a The Congregation, de mindjárt le is kell szögezni: elég kevés (eddigi) Cooper lemez van, melyre egyátalán felfért volna, nemhogy elbírna hordozni a hátán egy teljes albumot. A Ghouls Gone Wild minimalista refrénjével gyermekdalként tán megállná helyét. A Something To Remember Me By dalcímet, ha meghallom, ezentúl egy nyálas-modoros ballada hangjai fognak beugrani. Hallgatom csak egyre a dalokat, mert nem akarom elhinni, hogy nem bennem, a hallgatóban, (sőt rajongóban) van a hiba. Hol a He’s back, a Poison, a Lost in America, a Hey, stupid, hogy csak az „én” időszakom emblematikus dalait említsem?

Megint közbe lehet vetni, hogyhát persze, persze ez a ’75-ös Welcome To My Nightmarenek a folytatása, azért ez a sok furcsaság. Ezekkel a második és sokadik részekkel kapcsolatban amúgy is szkeptikus vagyok. Amikor az előadók csillaga túljut a zeniten, ilyesfajta trükkökkel próbálják új lángolásra bírni. Eddig még soha senkinek sem sikerült – lásd: Helloween: Keeper 3, vagy Queensryche: Operation: mindcrime 2. Hogy a filmvilágot ne is hozzuk szóba.

Nos, üzenem: ezen írás tárgya egyedül címében hasonlít 36 évvel ezelőtti elődjére. Mert az egy progresszív, korát nem csak hogy megelőző, hanem rajta jócskán túlmutató remekmű volt. A Black Widow példának okáért még ma is, változatlan formában simán megállná a helyét, talán még Grammyt is kapna. Ezzel szemben a Welcome 2 egy soha nem létezett, giccses múltba való visszamutogatás. Talán egy-két zongora-dallamfoszlány, ami összekapcsolja a két albumot, semmi több. Hiába szerződtették le ezen album erejéig a régi zenésztársakat Alice fiúék, írhatnám, de azt sem értem, hogy miért azok vannak jelen, akik ’68 és ’74 között dolgoztak a mesterrel, és pont nem az első rész idején. Mindegy.

Egyelőre még csak képzeletemben létező olvasóim azt kérik, hogy akkor írjam már le, mi ez? A válaszom: rockzenét csupán színezéknek alkalmazó, musical-szerű, helyenként country beütésű akármi, leginkább a Rocky Horror Picture Showra hasonlít. De annál lényegesen gyengébb próbálkozás. Nincs egy dallam, amelybe az elme vagy a lélek belekapaszkodhat. Ez egy stúdió-szagú, lelketlen valami.

Nem érzem egy ultra-konzervatív, begyepesedett agyú valakinek magam, sőt eddig mindig méltányoltam a világ leghíresebb férfiboszorkányának megújulási törekvéseit. Mióta munkáját nyomon követem, egyszer már változott ügyeletes horror-atyából lepedő-akrobata hősszerelmessé, de tette ezt akkor olyan dalokkal, hogy még a legfundamentalistább rajongóit is magával rántotta új világába. Próbálja itt is interpretálni az interpretálhatatlant, de biztosíthatok mindenkit: Alice Cooper dj-nek például csapnivaló.

Most pedig kínomban pályázatot írok ki: arra kérem a kedves olvasókat, kommenteljék meg nekünk, szerintük mi végre született ez a lemez, találnak-e valami jó elemet benne, ha igen, akkor mi az, és egyáltalán hogyan kell hallgatni mindezt? Aki meggyőz, hogy ez igenis egy hallgatható alkotás, azt a hozzám érkezett promo-cd-k közül az általa kiválasztottal jutalmazom!

Tudom, hogy nem túl elegáns dolog egy világsztárnak „beszólogatni”, mert – főként ha magyar nyelven teszi ezt az ember – nem valószínű, hogy energiát fog fektetni egy ilyen írás felkutatására és megválaszolására. Eddig ilyesmi szerény pályafutásom alatt egyszer történt meg; a müncheni A Life Divided zenekar énekese a Facebook szövevényes útvesztőjének köszönhetően – nagyon pozitívan és barátságosan – reagálta le róluk szóló cikkemet.

Engem viszont nem a kockázatmentesség ténye, hanem a szomorúság késztetett e sorok megírására. Alice Cooper mégiscsak hatvan felett jár, Ozzy Osbournehoz hasonlatos „mértékletes” életmóddal háta mögött (?). Ki tudja, mennyi lemez van még lelkében. Egy lehetőséget ezek közül szerintem most elpazarolt.