Ez az Alice Cooper még nem az az Alice Cooper volt, akit mi magyarok a ’80-as évek végén a rock magazinokból és a rádióból vagy a ’90-es évek legelején az MTV képernyőjéről megismertünk. A kezdeti évek Alice Cooper band-je egy állandó felállással működő zenekar volt, nem maga a frontember.
Az Alice Cooper – bármilyen furcsa is így, névelővel írva –, mint zenekar kb. egy évtizedig volt aktív, mely során, 1975-tel bezárólag hét nagylemezt készítettek. A névadó frontember, illetve Glen Buxton gitáros és Dennis Dunaway basszusgitáros alkotta alapító trióhoz a ’60-as évek vége felé csatlakozott Neal Smith dobos és Michael Bruce gitáros. Ez a felállás készítette az Alice Cooper zenekar összes lemezét.
Ebből a korszakból mi, magyarok sajnos (vagy sem) többnyire csak néhány dalt ismerünk, leginkább az itt is taglalt 1972-es korong címadóját, a School’s Outot, illetve a Billion Dollar Babies lemezen helyet kapott, húsz évvel később a Megadeth által is feldolgozott No More Mr. Nice Guy-t, valamint a korai I’m Eighteent.
A Warner Music a nyár elején alaposan megbónuszolt változatokban sokadszorra is megjelentette a Killer és a School’s Out albumokat. Azonban mielőtt belemennénk a részletek taglalásába, célszerű kontextusba helyezni a két lemezt.
A ’70-es évek legelején vagyunk, az amerikai hard rock szinte még gyermekcipőben jár, két évvel vagyunk az első Aerosmith és New York Dolls, hárommal pedig az első KISS lemez előtt. A tengerentúlon Jimi Hendrix, a Mountain, a Blue Cheer, a Grand Funk Railroad és néhány társuk az Alice Cooper zenekarral szinte szinkronban kezdték el a brit alapú rockzene művelését.
Az Alice Cooper band szóban forgó korongjai még nem tisztán hard rock albumok, ha mégis, akkor sem abban az értelemben azok, mint az évtized közepén, illetve második felében feltűnt amerikai zenekarok anyagai. A Killer és a School’s Out ezer szállal kötődött a ’60-as évek brit rockjához, elsősorban a Rolling Stones-hoz. Egyes dalok kísértetiesen emlékeztetnek Mick Jagger-ék pár évvel korábbi szerzeményeire. Hozzájuk képest a legfőbb különbség nem is zenei oldalról, hanem a látvány, a külső megjelenés terén volt tapasztalható. Az Alice Cooper zenekar tagjai a tartalmat Jagger-éktől, a formát viszont a ’60-as évek végén kibontakozó brit glam rock mozgalomtól vették át, olyannyira, hogy a külsőségekre alaposan rámentek, legyen szó akár az öltözékekről, akár a színpadi történésekről.
A zenekar már az első lemezével felkerült a Billboard 200-as listájára, igaz csak a 193. helyre, majd minden egyes későbbi koronggal egyre feljebb kapaszkodtak. Az 1971 őszén megjelent negyedik album, a Killer már a 21. helyre volt jó, közvetlen utódja, a School’s Out még előrébb jutott, Top 3-as lett, a zenekart pedig ebben az időszakban már Kanadában is jegyezni kezdték. A Killer egyébként a második AC lemez volt ugyanabban az évben. A nyolc dalos korong egy rövid hallgatnivaló, velősnek azonban nem nevezném, hiszen a dalok bátran ugrálnak a hagyományos, alapra vett rock zene és a progresszív törekvések között, illetve az utóbbihoz illően a hangszerelés is sokszínű. Nem említettem még, de nem hallgathatom el Bob Ezrin nevét, aki ugyan sosem volt a zenekar hivatalos tagja, de nemcsak billentyűsként, hanem külsős dalszerzőként is aktív szerepet vállalt a ’70-es évek elejének AC slágereiben. Ha a neve nem lenne ismerős, érdemes gyorsan utánanézni annak, hogy Ezrin a későbbiekben kiknek írt még dalokat…
A nyitó kettős, az Under My Wheels és a Be My Lover hagyományos blues-os rockdalok, a brit iskola szerint, erőteljes Rolling Stones hatásokkal, többszólamú vokálokkal, alkalmasint fúvósokkal fűszerezve, ellenben a nyolc és fél perces Halo Of Flies egy, a szó szoros értelmében vett progresszív szerzemény. Ebben a dalban, mindenek előtt a hosszúra nyúlt középrészben és a levezetőben egyaránt érezhető a korai Yes és a King Crimson hatása, sőt talán még némi Pink Floyd is bujkál a háttérben. A vokálok viszont a zenei alapokhoz képest mai füllel is nyersnek, ösztönösnek tűnnek. A Desperado légies, space rockos témából kibontakozó balladája egyes források szerint a Killer megjelenésének évében elhunyt Jim Morrison emlékére íródott, akivel egyébként Alice baráti kapcsolatban állt.
A lemez második fele hasonló felépítésű, itt is fele-fele arányban szerepelnek a hagyományos rockdalok és a kísérletezősebb dolgok. Előbbiek közé tartozik a You Drive Nervous, ami egy valóban egyenes vonalvezetésű, karcos rock nóta. A Yeah, Yeah, Yeah nagyjából ugyanez, kicsit blues-osabb formában, némi szájharmonikával. A záró páros szerepében viszont újra két kalandozósabb tételt kapunk. Az újfent a progresszív rock felé elmozduló Dead Babies már a címével is kiverte a biztosítékot, jóllehet épp a gyermekbántalmazások ellen emel szót. Ha már Jim Morrisont emlegettem az előbb, a címadó szerzeményen érzem a késői The Doors hatását is, a szabadon áramló zene mellett az ösztönös vokálok is őket juttatják eszembe.
Az áttörés egy bő fél évvel később, a School’s Out lemezzel, és annak nyitó-címadó szerzeményével következett be. A dalt Alice sikeresen átmentette a szólókorszakába is. Az a fajta emblematikus szerzemény, amit mindenki ismer, felesleges dicsérni, ahogy elemezgetni is esztelenség lenne. A lemez egésze azonban van olyan eklektikus, hogy néhány gondolat erejéig elmerüljünk a részletekben. Mindjárt itt is van a Luney Tune és a Gutter Cat vs. The Jets kettőse, az előbbi a ’60-as évek közepének brit rockzenéjére utalgat vissza, melynek tetejébe teátrális vokálok kerültek. Utóbbi pedig egy lassabban kibontott téma, melyben fontos szerepet játszanak Ezrin billentyűs hangszerei és a rendhagyó effektek is. A Street Fight rövid instrumentalizmusa után érkező, jazzes Blue Turk pedig mindenek előtt a harsonával és a végtelenített jammeléssel hívja fel magára a figyelmet. A zongorás My Stars hasonló felfogásban íródott, tele váratlan fordulatokkal. A záró, jelentős The Doors befolyás alatt álló dalhármasból pedig az instrumentális Grand Finale érdemel fokozott figyelmet.
A Killer és a School’s Out lemezek tehát végképp nem azt az Alice Coopert mutatják, akit a ’80-as és ’90-es évek fordulóján megismertünk, azt azonban ki merem jelenteni, hogy nélkülük viszont nem a jelen formájában ismernénk a Vincent Damon Furnier által megformált originális shock rocker karakterét.
Az idei újrakiadások az eddigi legteljesebb képet adják erről, a javarészt már a feledés homályába merült korszakról, azaz az amerikai hard rock kezdeti éveiről. (Mindkét idei kiadvány második lemeze egy-egy korabeli koncert felvétele, melyek önmagukban is kordokumentumok, de ezen bónuszok extráiként még néhány alternatív verziót is megismerhetünk.)
