Nem pihen az originál sokk-rocker: már itt is az új nagylemeze, tele friss dalokkal. Amerikában már az új programmal koncertezik, de előtte beugrott a Mötley-Leppard stadionturnéra is pár fellépés erejéig.
A cikk írása közben felmerültek olyan alcím-ötletek is, hogy „Meglepetés kizárva” illetve „Mégis, mit vártál?” Végül finomabban fogalmaztam, de a lényeg ugyanaz: Alice Cooper lassan 55 éves pályafutása során kialakított egy olyan zenei világot, ami csakis rá jellemző, leginkább a karakteres énekhang miatt. Ősrock, dallamos rádiórock, blues rock, korai heavy metal – játszott ő már mindent a karrierje különböző szakaszaiban. A kérdés inkább az, hogy ezúttal melyik paklihoz nyúlt a zenei krupié, meg persze az is, hogy hány potenciális jövőbeni koncertkedvenc került a friss anyagra. Most úgy érzem, van egy kicsi mindenből, és érdekes módon éppen a legismertebb, legsikeresebb korszak megidézéséből van a legkevesebb. Hogy érthetőbb legyek: nincs új Poison vagy Hey Stoopid.
A Road album munkálatai során az volt az előzetes koncepció, hogy ezúttal Alice kisérőzenekara is vegyen részt a dalok elkészítésében, a megírástól a felvételig. Sokszor hangoztatta, mennyire szeret velük dolgozni, de az együttműködés eddig leginkább az élő fellépésekben merült ki. De ha már ekkora kaliberek, és nem mellesleg van köztük dalszerző is, miért ne mutatná meg a tehetségüket erről az oldalról is?
A másik rendező elv menet közben alakult ki (szó szerint), ugyanis a dalok zöme a turnék alatt született. Ha igazak az elmondottak, olyan is előfordult, hogy egy-egy szabadnap alkalmával betévedtek valahol egy stúdióba, és ott zenéltek együtt, illetve felvételeket is készítettek. Ez aztán a dalok témájára is kihatott, több szöveg is arról szól, hogy milyen távol lenni, utazni. Végül a lemezcím is Road lett.
Ha majd koncertindító dalt kell választani, az első I’m Alice és a második Welcome to the Show bármelyike alkalmas lehet rá. Sőt, egymást követve is működnek. A Welcome… egyben a lemez legerősebb dala is, azonnal hangulatba hozza majd a közönséget. És utána csak jönnek, jönnek sorban a könnyed, életvidám dalok, mi meg azt érezzük, hogy valaki véletlenül talált egy gitárt és csak úgy játszogatni kezdett rajta.
A dalok rövidek, lazaság és fanyar humor árad belőlük. Az egész lemeznek van egy antik hangulata, sem a zene, sem a hangzás nincs túlpolírozva, és ez pont így jó. Hallgassuk csak meg a végén a Magic Bus rövid dobszólóját: elhisszük, hogy itt valaki kifeszített bőröket ütöget egy fadarabbal, és nem tudományos alaposságú utómunka eredményét halljuk. Amúgy ez a dal az egyetlen feldolgozás, az eredetit a The Who játszotta még 1967-ben.
De a szövegek is inkább a régebbi korokat idézik. A nem is annyira kétértelmű Big Boots például arról szól, hogy a turnébusszal megállnak hamburgerezni egy büfénél, és hősünk felszedi a pincércsajt, aki persze bombanő. Vagy itt van a Rules of the Road, amelyben Alice megadja a rocksztárság receptjét, ami lényegében annyi, hogy mindig vedd el a lóvét. És ha ezt betartod, 27 évesen majd jól meghalsz, hahaha (ezt nem én mondom). Hát nem a karót nyelt, mindent szó szerint értelmező okostojásoknak szánták ezeket a gondolatokat.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy AC-rajongónak ne tetszene ez a lemez, sőt: nekik igazi „comfort music” lesz, a meglepetés legkisebb esélye nélkül. Nem lesz szükség ismerkedési fázisra, vagy az első hallgatásokhoz süketszobára és fülhallgatóra sem. Ettől függetlenül biztatnék mindenkit az odafigyelő műélvezetre, akkor azért előbukkan majd pár finomság. Aztán úgy a negyedik hallgatás táján feltűnik, hogy néhány zenei fordulat mintha ismétlődne. Én ezt a spontaneitás számlájára írom, de tény, hogy 2-3 dalt nyugodtan lehagyhattak volna. Akkor is maradna kb. 40 perc játékidő, és senkinek nem lenne hiányérzete.
Egy rendes lemezismertető persze kitér a vendégekre is: itt a White Line Frankenstein-ban Tom Morello gitározik, aki egyben társszerző is. Ennél a dalnál valahogy erősebben suttog a fülünkbe a mintha-már-hallottuk-volna-valahol kisördöge, de majd elhessegetjük. Vetettem egy pillantást a többi dal kreditjeire is, és bár a mélyelemzést meghagynám a zenekockáknak, az feltűnt, hogy több dal is van, amelynél 7 szerző szerepel. Őszintén kíváncsi vagyok, hogyan zajlott ez a gyakorlatban.
Minden Cooper-cikk állandó toposza, hogy a mester milyen idős, és ahhoz képest mennyire aktív. Ez igaz is, csak már hozzászoktunk, hogy vannak ilyenek, meg már unalmas is ezzel jönni. Alice, vagyis az őt megszemélyesítő Vincent Furnier már 20 éve is öreg volt, hiszen az elsők közt kezdte a zavarkeltést szeretett műfajunkban. Igen, 75 évesen lemezt készít és turnézik, ráadásul a produkció olyan, hogy sem neki, sem a közönségnek nem kell kínosan feszengeni az utolsó dal után. Mellesleg már dolgozik a következő nagylemezen is, ami a harmincadik jubileumi albuma lesz, és az ős-Alice Cooper Band tagjaival zenélnek majd rajta. Valami azt súgja, hogy jó lesz az is…
