A 2009-es tokaji koncert óta nem nagyon találkoztam a Machine Head zenekar nevével, úgyhogy örömmel értesültem a készülő új lemezről. Az biztos, az Unto The Locust az év egyik legjobban várt albuma a metal berkein belül. A hanganyag olyan hosszú és változatos lett, hogy még mindig nem sikerült igazán, teljes egészében megismernem, mindenesetre úgy döntöttem, nem halogatom tovább: megosztom véleményemet és benyomásiamat Robb Flynn-ék legújabb produktumáról.
Elsőre az volt az érzésem, hogy a zenekar minden riffet és ötletet felpakolt az albumra, ami csak a The Blackening (2007) óta eszükbe jutott. Hiába „csak” 7 szám (és 3 bónusz track), ennyire időigényes albummal még nem találkoztam idén. Egy 3 tételes szonátával indul a hanganyag (I Am Hell), ami irtózatosan jóra sikeredett, a maga 8 és fél percével, teljes egészében. A dal kezdése mintha csak egy középkori motetta lenne, ami tökéletesen felvezeti a sötét hangulatú szaggatást, hogy aztán végül egy irtózatosan mocskos trash metálba torkolljon az egész szerzemény. Ez a dal 10/10-es, engem teljes mértékben lenyűgözött.
Hasonló érzéseim voltak még a címadó, Locust kapcsán, nagyon megnyerő énekdallamokkal operál Robb, és elég rendesen összerakták ezt a dalt is: jó a kiállás, a szóló sem a szokásos gyorsan skálázunk jellegű trashtekerés. Nagyon tetszett a gyerekkórussal induló Who We Are is, főleg, ahogy ugyanazt eléneklik először a kölkök, aztán Robb. Kellemes kis szeletelős track lesz ebből is, dallamos refrénnel. A lemez szerkesztése is ügyes, ez a „rendes” album zárószáma, és nagyon jó, ahogy a végén elhalkul a zenekar, egy darabig együtt szól a dob és a vonósok, és végül már csak az utóbbi hallhatjuk.
A lassú számunk a Darkness Within, aminek a nyugis része engem valahogyan mindig egy Tenacius D dalra emlékeztet, bárhogy is próbáltam ezt a képtelenséget elfojtani magamban. Nem rossz, nem rossz, de azért annyira nem is jó; amolyan egykutya metál-ballada, nem ez az album telitalálata. Van belőle a végén, az extrák között egy akusztikus verziója is, ami már inkább elfogadható. Ha már ilyen vizekre eveztek, szerintem alapból ezzel kellett volna kezdeni, és a másik verziót elfelejteni.
A Be Still And Know korrekt dal, a This Is The End is egy változatos nóta, a Pearls Before The Swine meg egy átlagos Machine Head. A bónuszszekció két feldolgozásával (Judas Priest: Sentinel, Rush: Whitch Hunt) sok mindent nem tudtam kezdeni, lényegében változtatás nélkül elnyomták a két dalt.
Nem nagyon tudok mit komolyabban kritizálni az albummal kapcsolatosan. Jó lett, és még mindig fel tudok fedezni valami újat a végighallgatáskor. Persze, nehéz hirtelenjében visszagondolni az elemzett lemezekre, ezt majd az év végi összesítésünknél úgyis megtesszük, de az biztos, hogy egyelőre 2011 egyik legjobb lemeze lett az Unto The Locust.
