Daron Malakian egy eléggé érdekes figurája korunk rock-metal történelmének. Az biztos, hogy a világ egyik legnagyobb zenekarának a gitárosaként nem lehet megkerülni, de vajon szólóban mire képes az öreg nu-metal félisten? Mi van akkor, ha nincs mögött a System Of A Down legénysége? Erre is választ kapunk az új albuma az Addicted To The Violence kapcsán.

Lelövöm a poént már most. Daron egyedül is megállja a helyét, erre már tett korábban tanúbizonyságot. Én először a szóló projektjével a 2018-as Dictator album kapcsán kerültem képbe. Nem mondom, hogy őrületes nagy spanok lettünk, de érdekes utazás volt az a lemez. Azóta pedig itt-ott felbukkan előttem a gitáros a közösségi médiában. Legutóbb úgy került képbe, hogy valami Dél-Amerikai koncertnek a helyszínén kijött a szállodából és, mint Dimebag Darrell, ment aláírni és dumálni a rajongókkal. Ez számomra annyira tiszteletre méltó, hogy egy ekkora kaliberű zenész ezt megcsinálja, hogy egyből kedvet is kaptam hozzá, hogy hallgassak kis System of A Down-t, noha továbbra se vagyok nagy rajongója a zenekarnak. De most maradjunk inkább Daronnál, aki hét év hallgatás után jelentkezett a Scars On Broadway nevű projektjének új anyagával.

Az elmúlt években Malakian aprólékosan rakta össze azt, ami végül az Addicted To The Violence című albummá formálódott. A projekt szinte teljes egészében az ő keze munkája  ő írta, ő producelte, és ő is játszotta fel a dalokat  néhány közreműködővel: Orbel Babayan gitáros és Roman Lomtadze dobos is hozzátette a magáét.

„Ami a munkafolyamatot illeti én mindig írok dalokat, mert ez az egyetlen módja annak, hogy éljek. Ez az én célom. Amikor írok, mindig őszinte akarok maradni. Nem akarom magam beszorítani semmilyen keretbe, ezért vannak a lemezen súlyos és középtempós számok is. Ezek különböző érzéseken visznek keresztül, pont ahogy mindig is csináltam. Ha festő lennék, nem mondanám azt magamnak, hogy ezeket a színeket nem használhatom. Minden szín elérhető számomra. És minden érzelem is, mert emberként mindegyiken keresztülmegyünk. Én pedig megpróbálom mindet kifejezni.”Ugyanolyan büszke vagyok a Scars-re, mint a System Of A Down-ra” – teszi hozzá Malakian. „Ez egy másik zenei kifejezőeszköz számomra. Szerintem ez az egyik legjobb dolog, amit valaha alkottam. Áldottnak érzem magam, hogy még mindig képes vagyok erre, és minden nap írhatok dalokat.” - nyilatkozta korábban Daron az új album kapcsán.

Az album összesen tíz új dalt tartalmaz, amik a számomra sokkal könnyebben befogadhatóak voltak, mint az előző lemez. Sokkal inkább azt érzem, hogy itt nem az őrület dominálta a teret, hanem az őrület volt valamilyen módon dominálva. Így nem az van, hogy valaki önkényesen művészkedik, hanem sokkal inkább tök jól felépített dalokat kaptam.  A nyitó dalra egyből felkapja az ember a fejét.  Ez egy tabu téma, amiről az emberek talán félnek beszélni” – mondja Malakian a Killing Spree-ről. „A gyerekek mindig is lázadtak. A mentális zavarok is mindig jelen voltak. De az elmúlt 15 évben láttunk egy generációt, amely képes besétálni az iskolába, és megölni a társait. Nem akarom ezt sem dicsőíteni, sem pártolni. Egyszerűen csak azt mondom: A gyerekek gyilkolni járnak. Ezt látom magam körül. És nem csak az iskolai lövöldözésekről beszélek. Ott van például, amikor egy nőt vernek meg a metrón, és ahelyett, hogy segítenének neki, az emberek inkább előveszik az iPhone-jukat, és videóznak. Ötven éve is léteztek már automata fegyverek, de senki nem tette ezt. Szerintem a gondolkodásmóddal van baj. Ma egy olyan generáció él, amely teljesen eltompult és érzéketlen. Nincs bennük empátia. Az élet már nem ér semmit.”

A nyitány egy olyan slide-al indul, ami a lehető legjobb helyen kapott helyet a lemezen, hiszen egyből felhívja magára a hallgató figyelmét. Amúgy már az első percben tényleg feltűnik, hogy itt sokkal jobban uralva van a dal, a tér. Sokkal dallamosabb a Killing Spree még akkor is, ha őrületes blast beat van a közepében. Valahogy ezt az anyagot sokkal könnyebben be tudtam fogadni. A Satan Hussein a szövege miatt megér egy misét, illetve a dal összeállítása se semmi, hiszen megtalálható benne Yngwie J. Malmsteen-t is megidéző gitártéma, azután pedig egy tipikus SOAD téma kerül elő, így az ős rajongók tuti, hogy elégedettek lesznek. Nekem az egyik legkedvesebb dal lett ez a szerzemény a lemezről, hiszen megvan benne a lendület és az elmebaj, de úgy, hogy nem zavar. Viszont, ami első hallgatásra is megmutatta a foga fehérjét az a The Shame Game volt. Ami a bontogatós, retro gitár hangzású témájával könnyen belopta magát a szívembe. A lemez legkönnyebb daláról van szó, de mégis csak imádni tudom. Az Impostor simán írodhatott volna az anyabandának is, könnyen el tudom képzelni rá Serj hangját.Még azt is megmerem kockáztatni, hogy ott jobban mutatna ez a szerzemény. Előbb lehet tévedtem és az album leglágyabb dala inkább a You Destroy You, ellenben az olaszos ízek ellenére nekem a korábban említett The Shame Game jobban bejön. Erről a dalról simán el tudom képzelni, hogy majd a nyáron a Balaton parti kis keszegsütőnél felcsendül mert gőze sincs a tulajnak mit tesz be, csak úgy jó a hangulata.

Összességében ez egy sokkal jobban összehegesztett anyag lett, mint a korábbiak és biztos vagyok benne, hogy még többször vissza fog csúszni a lejátszási listába.