Semmi esetre sem akarom megvezetni az olvasót, megjátszva a szakértőt, ezért már itt az elején leszögezem: nem vagyok egy „woodstocki gyerek”. (Ugyanis cikkünk főszereplője itt aratta fennállásának legnagyobb sikerét.) A jeles fesztivál idején a szüleim talán még nem is tudtak egymás létezéséről. Kis idő múlva azután összefutottak valahol, én pedig megszülettem, felnövekedtem – és örökségüket megtagadtam. Legalábbis zenei téren, ahogy a többi kortársam is tette ezt így. Mert hogy próbálták volna meg a nagy generáció képviselői, a sok vén krampusz ilyen mezőnyben, ennyi zenekar között! Ahogy én is vén krampusszá kezdtem válni, pótolni igyekeztem az elmulasztott történelem leckéket. De a Ten Years After (továbbiakban TYA,) még történelemnek is túl réginek tűnt.

 

Amikor néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy a kollega nem ér rá, gyorsan beszereztem pár albumot tőlük (köztük egy best of...-ot), sekélyes ismereteimet elmélyítendő. Kérem szépen, ebben a szakmában az jó, hogy az ember elmerül olyan világokban is, amelytől egyébként lustasága okán távol maradna. A koncertre pedig nagy kedvvel készülődtem...

 

A tetthelyre nem sokkal a kiírt kezdés előtt érkeztem meg, amely most kuriózumként szinte egybe esett a valós kezdési időponttal. Végig sem tudtam lapozni a közprédára tett ingyenes rockújságot, mikor erős szél zúgását hallottam. Mivel a Barba Negra Club zárt helységében voltunk, intróra tippeltem, és ez a tipp, persze, maradéktalanul be is jött. Csupán néhányan lézengtünk a színpad előtt, amikor felharsant a zenekar legismertebb dala, az I’m coming on. Bár (még én is) ismerek néhány jobb dalt a zenekartól, mégiscsak sajnáltam, hogy ezúttal csupán a hadba hívó kürtszó szerepét töltötte be. Azt viszont maradéktalanul, és a club minden más színtere kiürült.

 

Ez viszont közel sem eredményezett akkora népsűrűséget, mint a nem régiben ugyanitt full teltházas Uriah Heep buli esetében. Az arányok viszont hasonlóan alakultak. Nyolcvan százalékot tehetett ki a 45 felettiek rétege. Ezért talán nem meglepő, ha azt írom: nem volt egymás fejére ugrálás, sőt, az időközben vállalati vezetőkké avanzsált hajdani lázadók még a csápolást sem vállalták be. Viszont a szemeiken látható volt: életük érzelmi színtéren nagyon fontos nap ez a mai. A tapsvihar és az ováció azért nem maradt el; gyakorta még a dalok közepette, egy-egy szép szóló után is megkapták a zenészek ezt a fajta elismerésüket. (Ami engem illet, én is észrevétlenül dagadtra tapsoltam tenyeremet.)

 

 

Akárcsak az imént emlegetett, első Barba Negrás koncertem idején, megjelentek a fiatalság azon csoportja is, akik szerencsére nem úgy álltak a dolgokhoz, mint mi annak idején. Sőt, talán még ki is ábrándultak korosztályos zenéjükből, és inkább itt és így szórakoztak. Na meg ott voltak még azok a csinosan kiöltözött zsenge korú hölgyek, akik talán Joe Gooch gitáros-énekes kedvéért jöttek.

 

Mert nem eszik olyan forrón a kását, hogy woodstocki fellépők, meg nosztalgia... Ugyanazon évben, 1977-ben, mikor a TYA tagjai – több ezer fellépéssel hátuk mögött - szétszéledtek, felsírt egy újszülött, akiből sok-sok évvel később hűséges zenésztárs vált! Állítólag huszonvalahány éven át keresték a csapot-papot otthagyó frontember, Alvin Lee méltó utódját. A legenda szagú történet egy picikét realitássá vált, ahogy megláttuk a Brian Adams dizájnos (relatíve) „fiúcskát” zöld-fehér gitárjával nyomulni a színpadon. Az ő érájából is játszottak dalokat, rögtön másodiknak a King of the Blues címűt, majd később az Angry Wordsöt ismertem még fel. A legújabb kori TYA stúdió-anyagokba éppen csak megmártózva megállapítottam, hogy messze elmaradnak a régi színvonaltól. Talán felületesen ítélkeztem, mert most meg úgy tűnt: a többivel azonos nagyságú láncszemként illeszkednek a repertoárba.

 

A régi nóták pedig – Love like a Man, Choo, Choo Mama, I’d Love to Change the World stb. – (ahogy mondani szokták) új köntöst kaptak. Joe fiú gyakran lépdelt a torzító pedálra, mi által a hangzás néha igencsak „heavy metalos” lett. Persze, az már egészen megszokott, hogy élőben a dalok jóval karcosabban szólalnak meg.

 

Mindennek ellenére a magam részéről elviseltem volna jóval több pörgősebb nótát – bár, ha meggondolom, hogy az egyéb iránt kiváló hangzás dacára Joe Gooch énekhangja mennyire alul volt keverve, ezt nem is érzem annyira hiányosságnak. A melankolikus tételek túlsúlyából következett a rengeteg sok rögtönzés, improvizáció, szólózgatás. A végére – bevallom – kicsit beleálmosodtam, gondolataim kezdtek elkalandozni. Amikor azon tűnődtem, mennyi jó, kevéssé közismert, de a Smoke on the waterével simán versenyre kelő riff van a TYA dalaiban, az I can’t keep from crying sometimes közepén váratlanul felcsendült e Purple-nóta ismert taktusa! 

 

Mindenesetre nem csoda, ha a TYA legénysége eldicsekedett jammelési képességével, mivel lentről társaságuk erős baráti szálakkal kötődőnek tűnt. Nem véletlen, hogy 50 (!!!) év alatt egyetlen tag cserélődött le a kompániájukból, és az ily módon bekerült Joe Gooch sem tűnt idegen testnek e közegben. Leo Lyons basszer vulkánikus energiával nyomult (és többnyire ő konferált), Chick Churchill (mennyi könnyen megjegyezhető név!) billentyűs békésen „klimpírozgatott” egészen a színpad előterébe tolva. Rick Lee a rutinosok lazaságával csapdosott ütőivel, hogy később egy látványos fényjátékokkal kísért, de ugyanakkor általános ál-leesést előidéző szólóval kápráztasson minket. Levezetésképpen pedig viccelődött egy sort – a keyboardos kollegával elemezték a helység falfestményeit.

 

 

A magam részéről jól éreztem magam, bár általában ezt el szoktam követni majd’ minden koncerten. Olyan előadók fellépéseire igyekszem eljutni, akik folyamatos jó teljesítményükkel hívják fel magukra figyelmemet, és joggal remélhetem, hogy ez a fajta hozzáállásuk a színpadról is lesüt.. Ezúttal ugyan nem szerepelt eredendően terveim között a Ten Years After budapesti fellépésének megtekintése, de egyáltalán nem bántam meg, hogy rábólintottam az ajánlatra. Igaz, már abban a pillanatban gondoltam, hogy valamennyire be fog ez jönni nekem. 

 

Fotók: Török Hajni