Elkapott. Igen, kár is tagadni. Amikor megveszel egy lemezt, és tudod már előre, hogy jó lesz. Persze ez pár bandára egy ráhúzható kis jelmez. Tudod a Motörhead-től nem fogsz kapni, egy kísérletezős d’n’b-s cuccot, mint ahogy az AC/DC sem fog matek metalt játszani. Pontosan így voltam a Hatebreed-el is. Tudtam előre, hogy nem fogok csalódni, mert mi mást kaphatnék, mint kő kemény HC-t. Amúgy nem vagyok oda az ilyen zenékért, de valahogy ez a kis gyűlölt faj, még is közel áll a szívemhez, és marhára élvezem, amit alkotnak.
Igazából már a borítóval belopta magát a szívembe a The Divinity Of Purpose. Mikor megjött a boltba, és láttam marha nagy molinón, meg az LP-ken, mondtam is, hogy ez csak igényes album lehet, ha ennyire adtak a borítóra. Sok zenekar elgondolkodhatna, hogy mennyire éri meg egy jobb borítóba bele fektetni, és nem pedig a szuper számítógépes trükköket alkalmazva, valami szánalmas kakit kiadni a kezük közül. Ennyit a borítóról, több pozitív dolgot nem is akarok rá mondani, mert aztán majd kapom a fejemhez, hogy elfogult vagyok. Pedig ez nem a DOWN, amiért élek halok. :-)
Hangzás. Bele se tudok kötni. Földbe döngöl, a fejedet letépi, és masszívan, keményen hozza a kemény basszus, és dob alapot, amire aztán jönnek a feszes gitárok, és Jasta bácsi halottakat is felriasztó ordítása. Bizony, Jamey semmit nem változtat, de minek is kéne? Nincsenek itt klasszik rockos ének dallamok, csak az egyszerű mély düh. 
Jelezném a koncertszervezőknek, hogy nagyon vevő lennék MEGINT, egy haza Hatebreed bulira. Emlékszem a Supremacy-vel túrnéztak még anno az A38-as hajón még törött bokával voltam, de hatalmas buli volt.
Bocsi, elkalandoztam, szóval dumáljunk még kicsit a mostani albumról. Az egész album hangulatát egyetlen egy sorból le lehet írni, ami a Honor Never Dies című számban hallható, ez pedig a következő: I’m just a son. A brother. Minden dalban ott van a düh, de ezekben, a sorokban igazán érzem azt, hogy mélyről jönnek, és sebeket tépnek fel, fájnak. Nem egy halál bonyolult refrén, de tudod… olyan ez, amit nem tudsz megmagyarázni, csak érzed benne, hogy „na ez az, ezt érzem én is” Csorda vokál szempontjából meg az Indivisible az abszolút favorit. Benne van az igazi csapat szellem, aminél érzed, hogy az egész banda a zenével együtt lélegez, együtt él.
Az egész műre jellemző, hogy egy percre sem lassítanak. Vannak itt durva cines témák, és pergetések, csak basszusgitárral kezdődő szám. Hiába ez nem maradhat ki, egy ilyen albumról. A gitárok végig harapnak, a hangulat egy percre sem ül le. Miért is ülne? Ez nem egy lakodalmas muzsika, a koncerteken sem táncikálás van, hanem igazi aprítás. Nem szaporítóm tovább a szót, nagyon szeretném a The Divinity Of Purpose dalait élőben hallani. Béke, szeretet, és madárcsicsergés.
