A Bullet For My Valentine (továbbiakban csak BFMV) úgy gondolta még jobban elmerülnek a Don Gilmore által kreált rágógumi pop világában. Don ugyan emelt már magasba zenekarokat produceri munkájával, elég meghallgatni a Linkin Park első két lemezét, azonban tud ő a mélybe taszítani is, ha akar. Ez történt Matt Tuck-al és csapatával is. A Fever-el kijelölték az irányt, amivel még több emberhez juthat el a zenéjük, a srácoknak pedig eszük ágában sincs letérni erről az útról.
A Scream Aim Fire féle heavy metal-nak nyoma sincs. Ez bizony kőkemény rádió rock Amerika fiataljai számára, akik olyan zenekarokon „nevelkedtek” mint a Five Finger Death Punch vagy a Disturbed. A kiadványt sikerült a lehető legrosszabb módon felvezetni. A címadó dallal ismét reflektorfénybe került a zenekar, ilyen gagyi riffet is ritkán hallani, a szám unalmas, vonatott, hát még az erre készített klip. Év végén a világvége előtt még ránk zúdították a Riot kislemezt a monotonitás folytatódott a rajongó pedig joggal aggódhat a végeredmény miatt. 44 percnyi gagyit sikerült ezúttal összetákolnia a BFMV-nak. Közép tempó fölé nem nagyon mennek miért is mennének ugye? Elcsépelt refrének kiherélt gitárszólók övezik a Temper Temper útját a kiadvány azonban nem szándékozik megállni azon a bizonyos lejtőn.
Elég proli húzásnak tartom, ha egy zenekar egy régi slágerét porolja, le próbálja új köntösbe öltöztetni. Tears Don’t Fall (Par2)? Nem hogy az első nyomába sem ér, sokkal inkább sárba döngöli annak emlékét miszerint a The Poison egy tényleg hallgatható, vállalható lemez volt akkoriban. Nem szeretnék dalról dalra való elemzést készíteni ugyanis nincs értelme. Hogy miért? A kiadvány egésze 2005-ben még a demó státuszt sem élte volna meg a csapatnál, nem hogy 2013-ban albumként jelenjen meg.
A szenvedés azonban még nem ért véget, ha valaki a Deluxe kiadványt választja, az további 13 percet vesz el az életéből. Aki viszont most tölti a 14. életévét és úgy érzi a BFMV „menő”, Matt Tuck pedig cuki, az most sem fog csalódni.
